Az etnikai alapú politizálás a tét a Felvidéken

Szeptember 30-án előre hozott választást tartanak Szlovákiában. A választás tétje, hogy Szlovákia marad-e a Vladimír Meciar leváltásakor kijelölt, nyugatos, de legalábbis Nyugattal való konfliktusok elkerülésére irányuló külpolitikánál, vagy a maffiakormányzásba belebukott, de azóta az orosz–ukrán háború miatt új lendületet kapott Robert Fico ténylegesen változtat az ország külpolitikai irányultságán.

magyar Fotó: AFP

Magyar szempontból a választás tétje ugyanakkor az etnikai alapon megfogalmazott, országos szintű politizálás fennmaradása. 1998-ban az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Polgári Párt és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom éppen a soviniszta meciari politika hatására, politikai szükségszerűségből hívta életre a szlovákiai magyarság egységpártját, Magyar Koalíció Pártját. Az MKP nem csupán bejutott a szlovák parlamentbe, de kormányra is került; hiába nyerte meg a választást a Szlovákiát nemzetközi elszigeteltségbe taszító, szélsőségesen magyarellenes Vladimír Meciar, nem tudott kormányt alakítani, így a demokratikus erőkkel összefogva, Mikulás Dzurinda vezetésével új kormány állt fel, magyar részvétellel. 

Vladimír Meciar (Fotó: AFP/Jakub Sukup)

Ez nem jelentette azt, hogy azok a különbségek, amelyek korábban alapul szolgáltak három különböző magyar párt létrejöttéhez a Felvidéken, eltűntek volna. A különbségek megmaradtak, de a közösséget érő politikai támadások a kiegyezést követelték meg, a belső ellentétek zárójelbe kerültek. 2002-ben az MKP újra parlamenti és kormánypárt lett (a második Dzurinda-kormányban), majd 2006-ban még bejutottak a parlamentbe, de ekkor a kormányrudat már Robert Fico vette át miniszterelnökként, és szélsőségesen magyarellenes politikát folytatott, amiben segítéségre volt két koalíciós partnere, a soviniszta Ján Slota és a másodhegedűs szerepbe szorult Vladimír Meciar. 

Az MKP-nak ekkor további, belső kihívásokkal is szembe kellett néznie. 

Előjöttek a régi megosztottságok, Bugár Bélát a párt tagsága elmozdította az elnöki tisztségből, helyébe Csáky Pál lépett, ez a folyamat pedig végső soron a párt szakadásával ért véget 2009-ben, az immár nem etnikai politizálás elvén működő, interetnikus vegyespárt, a Most – Híd éltre hívásával. 2010-ben az MKP parlamenti bejutási küszöb alatt maradt, míg a Most – Híd szlovák–magyar vegyespárt bejutott a parlamentbe és a kormányba is. Az ezt követő két parlamenti választás alkalmával, 2012-ben és 2016-ban ugyanez a recept ismétlődött: a vegyespárt parlamentbe jutott, az etnikai párt pedig kívül maradt. Az MKP az egyik legstabilabb választói réteget tudta kialakítani, azonban a 109–113 ezer szavazat rendre kevésnek bizonyult a parlamentbe jutáshoz. A Most – Híd bár rendre bejutott a törvényhozásba, 2010 óta folyamatosan veszített a népszerűségéből, a végső döfést saját pártjának Bugár Béla pedig azzal vitte be, hogy 2016-ban kormánykoalícióra lépett a Robert Fico vezette Smer–SD-vel és a Szlovák Nemzeti Párttal, és a „maffiakormányból” Ján Kuciak újságíró (és a menyasszonya) meggyilkolását követően sem lépett ki. Ez a folyamat vezetett oda, hogy 2020-ben egyik magyar formáció sem jutott be a szlovák parlamentbe.  

A sikertelenség újra kényszert szült: a szlovákiai magyar pártok úgy döntöttek, hogy félreteszik az elmúlt 12 év szembenállását, és újra egyesítik erőiket egy egységpártban, amely 2021-ben a Szövetség nevet kapta. Csaknem másfél évtized sárdobálását, sikertelenségét ugyanakkor nem egyszerű feladat feledtetni, pláne, hogy a már korábban említett különbözőségeket már nem is akarták elfedni: az új egységpártban a három elődpárt platformok formájában élt tovább, és a platformok közti viták a nyilvánosság számára is láthatóak maradtak. Ennek okán a Szövetség nem vett repülőrajtot, a felmérésekben rendszeresen bejutási küszöb alá mérték a pártot. Ráadásul az 1998-as egyesülés idején napi szinten érték politikai támadások a magyar közösséget, ami összefogásra sarkallta a magyarokat minden belső nézeteltérés ellenére. Mára azonban a szlovák pártok is magyar „kirakatjelöltekkel” vagy magyar platformokkal kampányolnak a magyar szavazatokért, azt sugallva, hogy a magyar érdekek képviseletét ők is el tudják látni. A politikai környezet tehát megváltozott, a külső támadás már nem tartja össze a felvidéki magyar politikai közösséget, és sokkal láthatóbbá váltak a belső különbözőségek.

Ezzel együtt a Szövetségnek most komoly esélye mutatkozik a parlamentbe jutásra, hiszen – bár nem valósult meg teljes politikai egység, illetve a belső viták miatt néhányan elhagyták az egységpártot, és szinte mérhetetlen támogatottságú szlovák–magyar politikai formációkat hoztak létre – kizárólag a Szövetségnek van esélye a parlamentbe jutásra a magyar érdekek képviseletére vállalkozó pártok közül. Az is világossá vált, hogy a magyarok által szlovák pártokra adott szavazat nem jelent megoldást: a déli, magyarlakta régiók képviseletét nem vállalta fel senki, a régió tovább haladt a gazdasági leszakadás útján.  

A felvidéki magyarok politikai érdekképviseletét hatékonyan csak az etnikai magyar párt képes ellátni, azonban a Szövetség szereplése erősen kétesélyes: jó esély kínálkozik, hogy a párt, és ezáltal a magyar etnikai alapú politizálás visszakerüljön a szlovák törvényhozásba (és akár a kormányba is), de hasonlóan esélyes, hogy újra kevésnek bizonyul az etnikai magyar politika, és a bejutási küszöb alatt marad a Szövetség. Figyelemmel arra, hogy gyakorlatilag az összes politikai lehetőséget kipróbálták már a felvidéki magyarok az intézményes képviselet megszerzésére, és egy adott politikai közösség csupán véges számú kudarcot képes elviselni, nem túlzás kijelenteni, hogy a mostani választás valóban az utolsó lehetőség, a tét pedig nem kevesebb, mint az országos szintű etnikai magyar politika fennmaradása a Felvidéken. 

Borítókép: Robert Fico ellen tiltakoznak (Fotó: AFP/Joe Klamar)