Ha másképp gondolkodsz, az emberiség ellensége vagy

– Ma a Nyugat az abnormalitást emeli piedesztálra. Remélem, hogy a jövőnk a toleranciáé, viszont újra a normalitást kell normálissá tennünk – mondja a Lugasnak Russell Ronald Reno, közismert nevén R. R. Reno amerikai teológus, a First Things vallási magazin szerkesztője, aki nemrég a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vendége volt.

20231003 budapest R.R.RENO amerikai teologus havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Keresztény politikáról beszélt a felszólalásában. Egyetért Rod Dreherrel, aki a Szent Benedek válaszútján-ban amellett érvel, ma a keresztényeknek ugyanúgy meg kell harcolniuk a létezésükért, ahogy csaknem kétezer évvel ezelőtt? 

– Nem teljesen ugyanaz a helyzet, mert ma a kereszténység a progresszív politika eretnek formáival száll szembe, egy a maga módján szintén megváltótervvel. Egyfajta kereszténység utáni világban élünk. A kereszténység maga hozza létre a világi politikát. Jézus azt mondja: az én országom nem e világból való (János 18:36). A keresztény kultúra arra törekszik, hogy megakadályozza, hogy a politika maga is vallássá váljék. A megváltást ígérő politika nagyon veszélyes; erről önök, magyarok is tapasztalatot szereztek a kommunizmus idején. A szekularizmus kísértés, hogy azt higgyük, csak az itteni világunk létezik. A konzervativizmust bírálják is emiatt, John Stuart Mill (1806–1873) az idióták pártjának nevezte őket, mert úgymond nincs „tervük”. Hiszen csak reagálnak az eseményekre, és megpróbálják levonni belőlük a lehető legjobb következtetéseket. De nincs a jövőről alkotott átfogó elméletük, történelemfilozófiájuk. Mi is Lukács György híres művének a címe? Történelem és osztálytudat? Én inkább a másik Lukács kedvelője vagyok, John Lukácsé, a történészé.      

Fotó: Havran Zoltán

– Ön szerint milyen irányban haladunk? Pesszimista? 

– Ma a szivárványprogramot látjuk kibontakozni: mindannyian bármikor azzá lehetünk, amik csak akarunk. Ez is megváltásterv. 

– Permanens forradalom című esszéjében egyenesen Szivárványbirodalomról (Reich) beszél, ami a Harmadik Birodalmat idézi fel. Nem támadják ezért a megfogalmazásért? 

– De, bírálnak. Viszont egy rezsimről beszélünk. Nem engedi meg, hogy ne állj be a sorba. Ha másképp gondolkodsz, az emberiség ellensége vagy. Azt hiszem, a budapesti amerikai nagykövet is úgy véli, Magyarország gonosz nemzet. Nemcsak más, hanem gonosz. A konzervatívok nem mondják, hogy a progresszívek nem beszélhetnek. A progresszívek viszont magánbeszélgetésekben is kijavítanak bennünket. Most már a személyes névmásainkat is.                

– Ismeri David Pressman munkásságát? Elég karikaturisztikusan adja elő magát.  

– Biztos vagyok benne, hogy ezért is nevezték ki. 

– Samuel Taylor Coleridge-t (1772–1834) idézi, akit mi inkább a romantika korának költőjeként ismerünk. Coleridge az állandóság pártjáról és a változás pártjáról ír olyan kontexusban, amit ma kultúrharcnak neveznénk. Azt jelenti ez, hogy ma lényegében csak újrajátsszuk a csatákat, amelyeket a kétszáz évvel ezelőtti Angliában már megvívtak? 

– Bárcsak így lenne! A helyzet ma az, hogy a változás pártja uralja az összes intézményt. Coleridge még az állandóság pártjáról írt az intézmények, az egyetemek és az egyház pártjaként. De nézzük meg most a német katolikus egyházat! Hol vannak ma a társadalmunk horgonyai? Ez aggaszt a jövővel kapcsolatban. 

– Ahogy utalt rá, Magyarország régen kommunista uralom alatt állt. De hogyan lehetséges, hogy az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Spanyolországban, a kereszténység valaha erős bástyáin sem találják már e horgonyokat? 

– Egyre kevesebben vannak közöttünk olyanok, aki már 1945-ben is éltek. Nem szabad alábecsülni a huszadik század első felének katasztrófáját. Azt hiszem, a történészek ezt majd a vallásháborúk korához fogják hasonlítani. A vallásháborúk jelentette mészárlást követően fordulat következett be Thomas Hobbesszal (1588–1679) és a Leviatánnal (1651), az európai politika és kultúra átalakulásával. A XX. században ugyanígy civilizációs öngyilkosságként tekintettek vissza a két világháborúra. Ma is ennek az utóhatásait éljük. A változás pártja azt az ígéretet tette, hogy egyedüliként akadályozhat meg egy hitleri visszatérést. Innen származnak a Magyarországgal szembeni bírálatok is, amelyek fasiszta országot emlegetnek, felidézve a nyolcvan esztendővel ezelőtti szóhasználatot. A mai uralkodó osztályunk úgy él, mintha 1939-et írnánk.

– Úgy véli, hogy ezt el is hiszik? Vagy csak bennünket etetnek vele?

– Az emberi lény összetett: hisz is, meg nem is. De ebben szerintem őszinték. Pedig mit látunk magunk körül? A termékenység radikálisan visszaesett, kevesebben házasodnak, a negyvenéves amerikai nők egynegyede soha nem volt házas és gyermeke sincs. Az utcán orrpiercinges, tetovált, lila hajú alakok jönnek szembe. Azt látom, hogy szétesőben vannak a társadalmaink. Ugyan, milyen paramilitáris osztagok lehetnének itt? Milyen fasisztákról beszélünk? Huszonötéves férfiakat is alig látni. Mintha legalábbis arra lennénk ítélve, hogy a múlt problémáit oldjuk meg, miközben a jelen teljesen újakat termel.   

– Lehet, hogy New York, ahol él, nem is a legmegfelelőbb hely egy régi vágású konzervatívnak? 

– New York bonyolult város, óriási is, mindenféle embereket gyűjt össze mindenhonnan.

– Horgonyai is vannak? 

– Azt szoktam mondani, a három f – angolul legalábbis: faith, family, flag, azaz hit, család, zászló. Én ezekben hiszek. Ezek még mindig hatnak az emberek szívére. Mindenkiére? Nem. Mégis, ezek a történelem próbáját is kiállt horgonyok, amelyek egy nagyobb közösségre, a transzcendens apára és a családapára utalnak. Ma márpedig olyan társadalomban élünk – legalábbis Amerikában –, amelyben sem otthon, sem a mennyben nincs apafigura. A gyerekek negyven százaléka ma olyan otthonba születik, amelyben nincs hagyományos család. Ez egyetlen társadalomnak sem lehet a jövőre szóló receptje...            

– ...részben más szavakkal, de Magyarországon is ugyanerről beszélünk: Isten, haza, család... 

– …és persze bírálat ér, azt mondják, bálványozom a zászlót és a családot. Ám legyen! Én azonban úgy vélem, ma nem olyan időket élünk, hogy ez nagy veszélyt jelentene. Inkább olyanokat, amikor az emberek atomizáltak, társadalmaink pedig felbomlanak. Legfeljebb az unokáink átkozhatnak majd bennünket, hogy túl nagy hangsúlyt helyeztünk ezekre a dolgokra. Ennek az egésznek van egy árapályszerű ritmusa. Most mindenesetre az említett poszthitleri világban élünk. 

– A lét meggyengüléséről is beszél a nemrég elhunyt Gianni Vattino (1936–2023) nyomán, azt állítva, hogy a nyílt társadalom eszméje híján van a metafizikának. De az emberek elvannak a metafizika nélkül, nem igaz? 

– El. Én is élcelődtem Mark Zuckerberg metaverzumán, de be kell lássam, hogy a fiatalok életének mekkora hányada ezen keresztül zajlik. Ott vannak nekik a randialkalmazások, a baráti kapcsolataikat is a telefonjukon szervezik – fellépnek valamire, aztán egyszer csak lelépnek. Ez nekem egy metafizikai válságnak tűnik a nyugati világban. Az utca embere nem értelmiségi, de mégis ösztönösen megérti ezt. Ha a férfi nővé, a nő férfivá lehet, az eléggé radikális metafizikai kijelentés. El akarjuk hinni, hogy akaratunk szerint alakíthatjuk a világot.  
– Roger Scrutont (1944–2020) látom a kitűzőjén. Ő népszerű ma nálunk. Talán ha őt olvassuk, szerényebbek leszünk? 

– Scruton igen jó ízléssel fordult a valóság felé. Filozófiai írásai egy nagyon irodalmi, csodálatos fenomenológiát tükröznek, arra való törekvést, hogy újra visszavezessenek bennünket az élet horgonyaihoz. Az olyanokhoz, mint az otthon. Mit is jelent az otthon? Otthonunk a testünk, amelyben férfiként vagy nőként létezünk, a családunk, a népünk, a nyelvünk. Mi, amerikaiak kicsit naivak vagyunk a nyelvvel kapcsolatban, mert olyan idiómában vagyunk otthon, amelyet a világ többi része is beszél. Így aztán nem vagyunk tisztában azzal, milyen értékes tud lenni a nyelv. Hányan is beszélnek a világon magyarul? Tízmillióan? 

– Valamivel többen. Még Amerikában is élnek magyarok...

– …mindenesetre az Egyesült Államokban, ebben a hatalmas országban és az agresszív kultúránkkal nem vagyunk tisztában azzal, miért is olyan kényesek rá más népek, hogy megőrizzék az identitásukat. Amikor New Yorkban, a Columbia Egyetemen tanultam, volt ott egy jó magyar cukrászda. De ma, ha idejövök, ugyanazokat a dolgokat látom. Ugyanolyan készpénzautomákat, a Starbucks kávézókat és lila hajú fiatalokat. Mintha csak otthon lennék.     

– Vannak azért hungarikumok: írásában ön is említi és védelmébe veszi a magyar gyermekvédelmi törvényt. 

– Akkor merült ez fel, amikor az esszét írtam. Én pedig a feltartóztatási kísérletekre való klasszikus példának találtam, amely szembeszáll a szivárványosok agressziójával. De egyáltalán nem mondjuk a szovjet típusú cenzúra értelmében. A változás pártjával az a probléma, hogy el kell tipornia a múltat, hogy utat biztosítson a jövőnek. Erre viszont az állandóság pártja azt mondja, hihetsz te, amiben csak akarsz, mégis, minden társadalomnak kell legyen valamiféle érzéke arra, mi a normális. Ám ma a Nyugat az abnormalitást emeli piedesztálra. Természetesen lehetünk toleráns társadalom. Sőt, remélem, hogy a Nyugat jövője is a toleranciában rejlik. Viszont újra a normalitást kell normálissá tennünk. A nyílt társadalom eszméje megfelel annak, amit John Stuart Mill is ír A szabadságról-ban, hogy a változást keresők jobbá teszik a társadalmat. Mi elértünk ennek a végpontjához. Nagyon erősen magunkévá tettük ezt az ideológiát. Lehet, hogy valamikor igaz volt, hogy szűk látókörű, megmozdíthatatlan és önelégült a kultúránk. De már nem. Ma az a problémánk, hogy szétesünk, és minden cseppfolyóssá vált. Mintha egy óceánon vergődnénk, de sehol nem látnánk partot. 

– Hová vonulna menedékbe, ha rákényszerülne?

– Magyarországon szerintem a kormány és a nép, amely megválasztja, sokat tesz mindezek ellenében, felismerve ezt a cseppfolyós modernitást, és alternatívát keresve. A magyar kísérletet a hollandok, franciák, amerikaiak először lehet, hogy szélsőségesnek tartják, például a családpolitikában, de aztán elgondolkodnak: álljunk meg egy percre, nem erre kellene nekünk is haladnunk? Tehát önök igen fontos kísérletet végeznek a Nyugat jövője szempontjából.

– Bízik Donald Trump 2024-es visszatérésében? Már csak a három f-et alapulva véve is? 

– Nézze, nem ő a legjobb személyes példa morális kérdésekben. De ismeri a mondást: az ellenségem ellensége a barátom. Ezért is bíznak sokan a visszatérésében, ami nagyon is lehetséges. A helyzet ma nagyon képlékeny az Egyesült Államokban, és nem ott tartunk, mint 2016-ban, amikor mindenki azt mondta: kizárt, hogy Trump győzzön.  

– Fel tudná ő egyedül tartóztatni a Szivárványbirodalmat és a változás pártját? 

– Ha a rossz irányba haladunk, akkor először is meg kell állni, és meg kell fordulni. Ha egy buszon ülök, és azt látom, a sofőr egy sziklának vezet bennünket, és egy őrült ezt megpróbálja megakadályozni, akkor az őrült pártját fogom. Ha kitör a börtönlázadás, a halálraítélt a lázadáshoz csatlakozik, akármekkora gengszter vezeti is, nem pedig az őrökhöz. 

Borítókép: R. R. Reno (Fotó: Havran Zoltán)