Tősér Ádám tavaly bemutatott, Blokád című filmje az 1989–90-es magyarországi rendszerváltozás és az azt követő demokratizálódási folyamatok első komoly válságát, az 1990 októberének utolsó napjaiban kialakult taxisblokádot mutatja be. Egy váratlanul bejelentett, nagymértékű és kormányzatilag rosszul kommunikált üzemanyagár-emelés miatt a főváros, illetve a vidék több közlekedési csomópontját szervezetten – és vélhetően némi állambiztonsági hátterű, múltú segítséggel – lezárták a fuvarozó vállalkozók (akiknek a nyolcvanas évekbeli világát tragikus realizmussal ismerhettük meg András Ferenc Dögkeselyű című, Cserhalmi György főszereplésével készült, 1982-es mozijából). Tették ezt azért, hogy ezzel kényszerítsék tárgyalásokra a kormányt, és elérjék – legalább ideiglenesen – az üzemanyagok árának csökkentését. Ekkor világossá vált, hogy az akkori legnagyobb ellenzéki párt által jelölt államfő, valamint a haderő és a rendőrség vezetése nem áll – még a szavak szintjén sem – a kormány mellett.
A film főhősének valós történelmi modellje, a harminc éve elhunyt Antall József már kisgyermekkora óta a politika bűvöletében élt. Családi öröksége volt a közélet iránti érdeklődés. Idősebb Antall József kisgazda politikus ugyanis a második világháború éveiben a náci német megszállás elől Magyarországra menekült lengyeleket támogató kormánybiztos volt, 1945 után, a „koalíciós években” pedig parlamenti képviselő, egy évig újjáépítési miniszter (és pár napig a pénzügyminiszteri posztot is betöltötte). Később a polgári elkötelezettségű – és az Isten, haza, család jelmondattal kampányoló – Független Kisgazdapárt (FKGP) egyik meghatározó politikusa, pártigazgatója. Apai nagyapja, Szűcs István előbb gróf Apponyi Albert személyi titkára, majd gróf Klebelsberg Kunó mellett a vallás- és közoktatásügyi minisztérium népiskolai oktatásért felelős helyettes államtitkára volt, később két cikluson keresztül országgyűlési képviselő.
Politikai eszmélése egyik első epizódjára később így emlékezett:
Ma is, ha felidézem, szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, ’37–’38-ban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy mi a demokrácia. Hogy mit kell érteni alatta, mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak és bármit hallanék.
Antall József tehát komoly családi háttérrel indulva – hiszen náluk állandó beszédtéma volt a nemzetközi és a hazai politika, valamint a történelem –, a budapesti piarista gimnázium elvégzése után, egyetemi éveiben nagy elmélyültséggel és elméleti megalapozottsággal folytatott történelmi, irodalmi és jogi tanulmányokat. Az 1950-es évek közepén középiskolai tanárként dolgozott. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban a budapesti Eötvös József Gimnázium forradalmi bizottságának elnökévé választották. Ennek következtében a megtorlások idején évekig nem kapott végezettségének megfelelő állást, sőt közlési tilalom alá esett: így sem szaktörténészi, sem tudományos ismeretterjesztő publicisztikai tevékenységet nem folytathatott, írásai nem jelenhettek meg.
Történészként két jelentős szakmai eredményt ért el. Egyrészt komoly kortörténeti és összehasonlító eszmetörténeti felkészültséggel vizsgálta – és bölcsészdoktori disszertációjának a témájául is választotta – báró Eötvös József (író, politikai gondolkodó, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere) kiegyezést előkészítő politikai szerepét, valamint korabeli sajtótevékenységét. Másrészt a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár megszervezésében, valamint infrastrukturális és szakmai alapjainak megteremtésében is komoly szerepet vállalt: előbb tudományos főmunkatársként, majd hosszú ideig főigazgató-helyettesként, végül főigazgatóként.
Tudományos munkásságával nagymértékben hozzájárult a mind a hazai muzeológia, mind a nemzetközi orvostörténeti kutatások dimenziójából vizsgálva fontos közgyűjtemény és tudományos műhely létrehozásához.
A rendszerváltozás előestéjén már mértékadó közéleti szereplőnek tartották, nemzetközi szinten is: kiváló németnyelv-tudása miatt elsősorban a (nyugat-)németországi, ausztriai és svájci politikai körök. Ezen államok budapesti nagykövetségeinek politikai és protokolláris eseményeinek rendszeres meghívottja volt. Az államszocialista rendszer bukásával párthuzamos belpolitikai folyamatokba egy kis késéssel kapcsolódott be. Több, akkoriban alakuló, illetve újjászerveződő politikai formáció is érdeklődött iránta.
A Független Kisgazdapártban – amihez édesapja révén hagyományosan kötődött – a főtitkárhelyettesi pozíciót ajánlották neki, amely azonban Futó Dezső kora és betegsége miatt a párt operatív irányítását jelentette. A Keresztes Sándor (később hazánk rendszerváltozás utáni első vatikáni követe) által az egykori, Barankovics István vezette Demokrata Néppárt örökébe lépő Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) pedig a főtitkári tisztséget kínálta fel neki.
Végül a Magyar Demokrata Fórumban (MDF) vállalt szerepet, amelynek később az elnökévé is megválasztották.
A tervei szerint egy európai orientációjú, centrum- vagy jobbközép irányultságú, kereszténydemokrata szellemiségű szervezetet akart létrehozni az akkor gyűjtőpártként működő MDF-ből. 1990 nyarán az MDF, az FKGP és a KDNP koalíciójából álló kormány élén kezdte meg államférfiként a munkáját, amelyet felelősségteljesen vállalt, komoly történelmi küldetésként élt meg: a demokratikus Magyarország építését.
Én egy nemzeti elkötelezettségű, egységes Európában hívő, liberális kereszténydemokrata vagyok. Ha ennek bármelyik elemét elhagyjuk, akkor ez a meghatározás tévessé válik
– vallotta nem sokkal megválasztása után.
Az 1990 és 1994 közötti időszakban közismert volt a legnagyobb kormányzó párt, az MDF és a legerősebb ellenzéki párt, a szélsőségesen liberális Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) közötti ellentét. Ezt a – hosszú távú politikai következményeit tekintve egészen tragikus – konfliktust csak tovább mélyítette Göncz Árpád tevékenysége, aki a pártok fölött álló és a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnöki funkcióját aprópénzre váltva aktuálpolitikai tevékenységbe kezdett, amit a taxisblokád idején éppúgy bizonyított, mint Antall József elhunyta után közvetlenül. A miniszterelnök halála kapcsán elmondott államfői beszédében ugyanis Antall személyét és az általa vezetett kormányt bírálta indirekt módon, s burkoltan rájuk hárította a be nem fejezett rendszerváltozás felelősségét. Ezzel pedig gyakorlatilag, alig fél évvel az 1994-es választások előtt az ellenzék, elsősorban az őt a köztársasági elnöki székbe jelölő SZDSZ érdekeit képviselte.
