Harminc éve halt meg Antall József, aki életét adta a magyar népért

Antall József a rendszerváltozás utáni Magyarország első demokratikusan és törvényesen megválasztott miniszterelnöke volt, XX. századi történelmünk ikonikus alakja, aki tudós történészként és felelős politikusként a magyar nemzet egységében, az európai szabadság értékrendjében és a kereszténység társadalmi tanításában vélte fölfedezni a harmadik évezred Magyarországának alapjait.

Antall József. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Történészként két jelentős szakmai eredményt ért el. Egyrészt komoly kortörténeti és összehasonlító eszmetörténeti felkészültséggel vizsgálta – és bölcsészdoktori disszertációjának a témájául is választotta – báró Eötvös József (író, politikai gondolkodó, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere) kiegyezést előkészítő politikai szerepét, valamint korabeli sajtótevékenységét. Másrészt a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár megszervezésében, valamint infrastrukturális és szakmai alapjainak megteremtésében is komoly szerepet vállalt: előbb tudományos főmunkatársként, majd hosszú ideig főigazgató-helyettesként, végül főigazgatóként. 

Tudományos munkásságával nagymértékben hozzájárult a mind a hazai muzeológia, mind a nemzetközi orvostörténeti kutatások dimenziójából vizsgálva fontos közgyűjtemény és tudományos műhely létrehozásához. 

A rendszerváltozás előestéjén már mértékadó közéleti szereplőnek tartották, nemzetközi szinten is: kiváló németnyelv-tudása miatt elsősorban a (nyugat-)németországi, ausztriai és svájci politikai körök. Ezen államok budapesti nagykövetségeinek politikai és protokolláris eseményeinek rendszeres meghívottja volt. Az államszocialista rendszer bukásával párthuzamos belpolitikai folyamatokba egy kis késéssel kapcsolódott be. Több, akkoriban alakuló, illetve újjászerveződő politikai formáció is érdeklődött iránta.  

Antall József. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Független Kisgazdapártban – amihez édesapja révén hagyományosan kötődött – a főtitkárhelyettesi pozíciót ajánlották neki, amely azonban Futó Dezső kora és betegsége miatt a párt operatív irányítását jelentette. A Keresztes Sándor (később hazánk rendszerváltozás utáni első vatikáni követe) által az egykori, Barankovics István vezette Demokrata Néppárt örökébe lépő Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) pedig a főtitkári tisztséget kínálta fel neki.

Végül a Magyar Demokrata Fórumban (MDF) vállalt szerepet, amelynek később az elnökévé is megválasztották. 

A tervei szerint egy európai orientációjú, centrum- vagy jobbközép irányultságú, kereszténydemokrata szellemiségű szervezetet akart létrehozni az akkor gyűjtőpártként működő MDF-ből. 1990 nyarán az MDF, az FKGP és a KDNP koalíciójából álló kormány élén kezdte meg államférfiként a munkáját, amelyet felelősségteljesen vállalt, komoly történelmi küldetésként élt meg: a demokratikus Magyarország építését. 

Én egy nemzeti elkötelezettségű, egységes Európában hívő, liberális kereszténydemokrata vagyok. Ha ennek bármelyik elemét elhagyjuk, akkor ez a meghatározás tévessé válik

– vallotta nem sokkal megválasztása után. 

Az 1990 és 1994 közötti időszakban közismert volt a legnagyobb kormányzó párt, az MDF és a legerősebb ellenzéki párt, a szélsőségesen liberális Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) közötti ellentét. Ezt a – hosszú távú politikai következményeit tekintve egészen tragikus – konfliktust csak tovább mélyítette Göncz Árpád tevékenysége, aki a pártok fölött álló és a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnöki funkcióját aprópénzre váltva aktuálpolitikai tevékenységbe kezdett, amit a taxisblokád idején éppúgy bizonyított, mint Antall József elhunyta után közvetlenül. A miniszterelnök halála kapcsán elmondott államfői beszédében ugyanis Antall személyét és az általa vezetett kormányt bírálta indirekt módon, s burkoltan rájuk hárította a be nem fejezett rendszerváltozás felelősségét. Ezzel pedig gyakorlatilag, alig fél évvel az 1994-es választások előtt az ellenzék, elsősorban az őt a köztársasági elnöki székbe jelölő SZDSZ érdekeit képviselte. 

A korábban már említett taxisblokád mellett Antall József kormányfőségének idejére esett a médiaháború, a privatizáció intenzív szakaszának megindulása, valamint az életszínvonalnak egy olyan esése, amely magyarok millióinak nemcsak a rendszerváltozásban, de a vadkapitalizmusnak nevezett és akként megélt jóléti piacgazdaságban való csalódást is jelentette. Ennek eredménye volt, hogy 1994-ben a szociális demagógiával kampányoló, posztkommunista Magyar Szocialista Párt – Rákosi Mátyás és Kádár János kommunista diktatúrájának utódszervezete – elsöprő győzelmet arathatott. 

Antall József szinte miniszterelnöksége első napjaitól kezdve súlyos daganatos betegséggel küzdött, amely időnként nemcsak rettentő fájdalommal és szenvedéssel, valamint rendszeres kórházi kezelésekkel járt, de azt a terhet is rárótta, hogy a magyar választópolgárok bizalmából megkapott politikai felhatalmazással minél hatékonyabban élve kell előrevinnie a rendszerváltozás gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatait. Mindezt úgy, hogy saját pártja is töredezett volt, nem pedig egységes erő, politikai ellenfelei pedig a kormánypártok soraiban éppúgy voltak, mind az ellenzék képviselői között. 

Magyarország rendszerváltó miniszterelnökéről, a nemzeti szabadság mellett elkötelezett európai kereszténydemokrata politikusról elmondhatjuk, hogy az életét adta a kialakuló magyar demokráciáért. 

Politikai hitvallását a magyar nemzeti érdekek, a klasszikus értelemben vett szabadelvű értékek és a kereszténység társadalmi tanításai határozták meg biztos alapként. 

Borítókép: Antall József (Fotó: Wikipédia/Antall Péter/Antall család archívum)