Julian Fellowes örökre megváltoztatta a kosztümös drámákat a Downton Abbey bemutatásával. A sorozat 2015-ös befejezése óta azonban a BBC és az ITV is keresi a dráma, a szatirikus humor és a csillogás a Crawley család mindennapjaihoz hasonló keverékét. A történelem iránt rajongók tudják: a drámát most az óceán túloldalán kell keresni. A nem amerikai sorozat esetében példátlan számú Golden Globe- és Emmy-díj elnyerése után Julian Fellowes a dollárhercegnők életéről akart szóló előzménysorozatot forgatni. Az 1880–90-es évek Amerikájának gazdag örökösnőiről szóló széria azonban végül nem valósult meg. Az HBO végül egy olyan projektnek adott zöld jelzést, amelyben a Mayflowerrel érkezett előkelők New York-i leszármazottai és az újgazdagok csatái állnak a középpontban.
Az aranykort 2022 januárban mutatták be és 2023 végén kaptuk meg a második évadot. A folytatás egyelőre kérdéses, a nézőszámokon múlik. A második évad egyszerre gyengébb és ugyanolyan, mint az első. Tavaly érdekes volt nézni, ahogy a „régi vagyonnal” rendelkező Brook–Van Rhijn család minden lehetőséget elkerül, hogy találkozzon a vasútépítésből újgazdaggá lett Russelekkel, ahol a család matriarchája, Bertha (Carrie Coon) minden lehetőséget megragad, hogy felkerülhessen Ward McAllister híres New York-i előkelőségeket tartalmazó négyszázas listájára.
Az aranykor nem eredeti
Az első évad a társasági falalak kilyukasztásáról, míg a második azok teljes lebontásáról szól, ahol az utolsó részben Bertha Russelt New York új királynőjévé koronázzák, a vaskalapos kékvérűek pedig kénytelenek elismeri vereségüket. A vázolt kép a második évadban is tetszetős, ám Julian Fellowes továbbra sem alkot eredetit, hanem szemtelenül másolja a korszak klasszikus krónikásait, Henry Jamest és Edith Whartont, illetve több esetben saját magát is. Ám a Washington Square, Az ártatlanság kora vagy A vigaszság háza aligha a felhőtlen boldogságról és a többé-kevésbé súlytalan problémákról szól. Az aranykor azonban még a súlyos gondokat is (például a családi vagyon elvesztését vagy a rasszizmus okán megjelenő iskolabezárást) viszonylag egyszerűen oldja meg.
A komoly problémák rövidre zárása egyébként nem ismeretlen a Downton-rajongóknak, mi több Fellowes lubickol a hasonlóságok hangsúlyozásában: ilyenek a szerelmi három- (inkább sok-) szögek, a házvezetőnő és a szakács kapcsolata, illetve Christine Baranski Agnes Van Rhijnjának egysorosai, amelyek Maggie Smith özvegy grófnéjának szatirikus megállapításait idézik. Fellowes ugyanakkor saját bevallása szerint kifejezetten igyekszik amerikaivá varázsolni a sorozat hangulatát, mivel az aranykor éveit sok szempontból a XX. századi Amerika előfutárának tartja, vagyis a csillogó fogyasztói társadalom előszobájának. Ezt a második évad még inkább hangsúlyozza, mivel a fő konfliktust számos mellékszál kíséri és támasztja alá (például a társaságba beházasodott komorna, a feltaláló inas vagy a bankárból lett lakáj története), amelyek mind azt kívánjak bizonyítani, hogy Amerika az álmok hazája, ahol ebben a korszakban bármi megtörténhet.
Ugyanakkor az apró fricskák sem maradnak el, mint hogy minden büszke amerikaiság ellenére az angol ősök és szokásaik jelentik az igazi előkelőséget. Fellowes valószínűleg a szíve mélyén nem engedte el a dollárhercegnők történetét, mivel a második évad végén kiderül, Bertha Russel a társadalmi felemelkedésért nem szégyelli saját lányát sem kiárusítani. És a néző csak reménykedni tud, hogy Gladys Russel (Taissa Farmiga) nem jár olyan rosszul, mint a Marlborogh hercegéhez hozzáadott Consuelo Vanderbilt. Carrie Coon játéka éppen ebben a történetszálban teljesedik ki, egyértelművé válik, hogy ő a sorozat Lady Macbeth-je, aki szenvedélyesen harcol céljaiért és nem érdekli, közben kin gázol át.
A többiek nem kapnak ennyire fajsúlyos jeleneteket, mégis szórakoztató nézni a Brook–Van Rhijn család alakulását, ahogy a vénlány hug (Cynthia Nixon) nemcsak férjhez megy és kilép aranyszívű, mégis hatalmaskodó nővére árnyékából, de családfenntartóvá is válik. Baranski és Nixon lubickolnak a nővérek dinamikájának változásában. Az unokahúgukat alakító Louisa Jacobson (Meryl Streep legfiatalabb lánya) nem ennyire jó. Eljegyzésének története még az első évad szerelmi szálánál is egyértelműbben halálra ítélt. Marian Brook így továbbra is Wharton és James naiv hősnőit idézi, ám Jacobson minden próbálkozása ellenére sem olyan emlékezetes, mint a regények szereplői.
A látványvilág az egyik főszereplő
A kosztümökre és a díszletekre azonban nem lehet panasz. Kasia Walicka-Maimone ötezer jelmeze eredeti Worth-modelleket idéz, a stáb pedig visszatért Troy városkájába (amely 1993-ban Martin Scorsese Az ártatlanság kora című filmjének is otthont adott), hogy a külső felvételeket leforgassák. Így a hatalmas kalapokkal és fényűző épületekkel fűszerezett látványvilág láthatatlan szereplőként viszi a vállán a sorozatot. Nem csoda, hogy bár az Emmy- és a Golden Globe-jelölések terén Az aranykor nem tudta megismételni a Downton Abbey sikerét, illetve nem lett akkora popkulturális ikon, az Instagramon mégis igen komoly rajongótáborral dicsekedhet, amelynek tagjai nem győzik megvitatni a legújabb designokat.
A hasonló, történet helyett inkább a látványvilágra koncentráló szériák azonban a darálós sorozatnézés esetén működnek leginkább, amikor az ember nyolc-tíz óra erejéig elmerülhet egy másik, nyugodtabb és konfliktusmentesebb világban. A heti bontásban adott részek nem biztos, hogy hoznak akkora nézettséget, hogy az HBO még egy évadnak bizalmat szavazzon. Utóbbi már csak azért is kár lenne, mert egyre kevesebben asszociálnak a sorozat angol címe (Gilded Age) kapcsán aranykalitkára (gilded cage), és egyre többen vannak tisztában, hogy a név valójában Mark Twain egyik regényéhez köthető.
Borítókép: Jelenet a sorozat második évadából (Forrás: HBO)
