– Mi volt az oka, hogy a léggömbművészetet választotta? Mi az első lufis emléke?
– Ez nagyon jó kérdés, mivel nincs igazán gyerekkori emlékem a luftballonokról. Már gyerekként rájöttem, hogy szeretem szórakoztatni az embereket, boldoggá tenni őket. Tizenöt éves lehettem, amikor rátaláltam a léggömbökre egy rendezvényszervező cégnél, a hosszúakból megtanultam kutyát készíteni. Láttam, hogy ez a leggyorsabb út az emberek lelkéhez, mivel szavak nélküli nyelv, a boldogság és a pillanat ünneplésének szimbóluma. Az is vonzott, hogy mi mindent tudok a kutyán kívül alkotni, mert a lufi, a homokhoz hasonlóan, bármilyen formára duzzasztható. A világot ketté lehet bontani virág- és lufiországokra aszerint, hogy a különféle családi eseményeken, ballagásokon vagy esküvőkön mivel dekorálnak. Európa – és Hollandia különösen – a virágokkal díszítő országok közé tartozik. Nincsenek meg az amerikai hagyományok, hogy például a tizenhatodik születésnapi partin lufidekorációk legyenek mindenhol. Az európaiak többnyire úgy vélik, ez csak kisgyerekeknek való. Amikor harminc évvel ezelőtt léggömbdekorátorként elkezdtem dolgozni, senki nem rendelt installációkat, de ebben történt változás az elmúlt pár évben. A virágországok is kezdenek rájönni, hogy a lufi a virághoz hasonlóan a pillanat ünneplése, és ugyanúgy, ahogy a virág elhervad, a léggömb is leereszt, így egyáltalán nem biztos, hogy velünk lesz holnap.
– Mondhatni, hogy sosem nőtt fel?
– Azt hiszem, igen, bár úgy gondolom, hogy mindannyiunknak gyereklelke van, csak néha elfelejtjük, hogyan kell játszani, mosolyogni, élvezni a világot. Talán ezt is látták bennem a rendezvényszervező cég munkatársai. Általában nagyon rossz diák voltam sok mindenben, de a léggömböket természetszerűleg értem, és nagyon kreatívan tudok velük dolgozni. Időközben a szerencse is segített, mivel 1998-ban új lufitípus került piacra, amely eltér a megszokott, gömb alakú léggömbtől, így jobban formázható. Sokféle szövési technikát dolgoztam ki, hogy a pulóverhez hasonlóan a lufikat is össze lehessen kötni.
– Hogyan fogadta a művészvilág ezt az új kifejezésmódot?
– Európában érezhető egyfajta sznobság az új művészeti ágazatok esetén. A léggömbszobrászat a pop art része. Természetesen nem a Mona Lisa szintje, de attól még művészet, egy új ágazat, nagyon sok verzióval. Fontos tudnunk, hogy a festészet sem feltétlen művészet, de egy jó festő az ecsettel remekművet alkothat. Én például borzalmasan festek, a képeim soha nem lesznek művésziek. De a léggömb alkotás, és csak kevesen érik el az igazán kiemelkedő szintet. Jelenleg Kínából és Japánból származó művészekkel dolgozunk együtt, akik nagyon különleges műveket készítenek. Ugyanakkor épp az európai hozzáállás miatt a budapesti kiállításunk egy kicsit eltér a korábbiaktól. Elegáns, pasztellesebb árnyalatokkal dolgozunk, hogy megfeleljünk az itteni ízlésnek. A távol-keleti művészek így tanulják az európai stílusú lufikészítést. Mivel a kontinensen az emberek automatikusan a gyerekekhez kötik a léggömböket, ezért sokan el sem tudják képzelni, mit takarhat egy léggömbkiállítás. Amerikában mindenkinek természetes, hogy a luftballonokból szép dolgok készülhetnek, különleges szobrokat, installációkat lehet létrehozni. Ott volt már nagy kiállításunk, ahogy Ázsiában vagy például Törökországban is, de most először jelenünk meg Európában nagy projekttel. Ez világ körüli túrára invitál. Az a koncepció, hogy csak nagyon kevés dologra emlékszünk évek múlva az életünkből, az utazásokra viszont mindig. Így a kiállítás a témája, nem csak az alapanyaga miatt felejthetetlen. Mindez akkor is igaz, ha az építkezés nem olyan nehéz, mint például 2016-ban Izraelben, amikor egy 26 méter magas galambot formáztunk. Mindezt szabad téren, nagyon szeles körülmények között. Most is számos országból származó művésszel dolgozunk együtt, de akkor 17 államból jöttek keresztények, zsidók, ortodox zsidók, muszlimok, ateisták, helyiek és palesztinok, hogy mindannyian egy galambot építsenek. A mostani események tükrében visszatekintve még erőteljesebb az élmény.
