– Mi volt az oka, hogy a léggömbművészetet választotta? Mi az első lufis emléke?

– Ez nagyon jó kérdés, mivel nincs igazán gyerekkori emlékem a luftballonokról. Már gyerekként rájöttem, hogy szeretem szórakoztatni az embereket, boldoggá tenni őket. Tizenöt éves lehettem, amikor rátaláltam a léggömbökre egy rendezvényszervező cégnél, a hosszúakból megtanultam kutyát készíteni. Láttam, hogy ez a leggyorsabb út az emberek lelkéhez, mivel szavak nélküli nyelv, a boldogság és a pillanat ünneplésének szimbóluma. Az is vonzott, hogy mi mindent tudok a kutyán kívül alkotni, mert a lufi, a homokhoz hasonlóan, bármilyen formára duzzasztható. A világot ketté lehet bontani virág- és lufiországokra aszerint, hogy a különféle családi eseményeken, ballagásokon vagy esküvőkön mivel dekorálnak. Európa – és Hollandia különösen – a virágokkal díszítő országok közé tartozik. Nincsenek meg az amerikai hagyományok, hogy például a tizenhatodik születésnapi partin lufidekorációk legyenek mindenhol. Az európaiak többnyire úgy vélik, ez csak kisgyerekeknek való. Amikor harminc évvel ezelőtt léggömbdekorátorként elkezdtem dolgozni, senki nem rendelt installációkat, de ebben történt változás az elmúlt pár évben. A virágországok is kezdenek rájönni, hogy a lufi a virághoz hasonlóan a pillanat ünneplése, és ugyanúgy, ahogy a virág elhervad, a léggömb is leereszt, így egyáltalán nem biztos, hogy velünk lesz holnap.
– Mondhatni, hogy sosem nőtt fel?
– Azt hiszem, igen, bár úgy gondolom, hogy mindannyiunknak gyereklelke van, csak néha elfelejtjük, hogyan kell játszani, mosolyogni, élvezni a világot. Talán ezt is látták bennem a rendezvényszervező cég munkatársai. Általában nagyon rossz diák voltam sok mindenben, de a léggömböket természetszerűleg értem, és nagyon kreatívan tudok velük dolgozni. Időközben a szerencse is segített, mivel 1998-ban új lufitípus került piacra, amely eltér a megszokott, gömb alakú léggömbtől, így jobban formázható. Sokféle szövési technikát dolgoztam ki, hogy a pulóverhez hasonlóan a lufikat is össze lehessen kötni.