Tenisz kacsacombbal – interjú a Rezeda-írások grafikusával

– Sohasem képrejtvényt akarok készíteni. A szöveg és az ábra rezonáljon egymásra – mondja a Lugasnak Szerényi Gábor, idén Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett grafikusművész. A Rezeda Kázmér-írások illusztrátorával – kollégák lévén – tegeződtünk.

Fotó: Mirkó István

– Mondhatjuk, hogy a „rajzírója” vagy a Rezedának?  

– Sőt! Az évek során többen is nekem gratuláltak a Krúdy Gyula varázslatos szellemében írt sorozathoz. Mivel a regényesen rejtőzködő író nevét nem olvashatják a lapban, gondolták, hogy a mindig névvel jelzett rajzoló követte el az írásokat, hiszen betűvető is vagyok. Mindig köszönettel továbbítottam a dicséretet a valódi szerzőnek, Bayer Zsoltnak. Egy nagyon megtisztelő és szívemnek kedves munkámat is a Rezedához készített alkotásaimnak köszönhetem. Felfigyelt stílusomra a győri Széchenyi István Egyetem szakkiadványa, a Jog – Állam – Politika főszerkesztője, Szoboszlai-Kiss Katalin docens, és irodalmi barátságunk eredményeképpen állandó illusztrátora lettem e társadalomtudományi folyóiratnak. Szakmailag rangot adó feladatom lett, hogy legújabb, ókortudományi, az athéni demokráciával, filozófiával foglalkozó könyvét is én illusztráltam. Továbbá a mostanában megjelenő, Aki a tízparancsolat szerint élt című Bibó István-albumnak (szerkesztette Kukorelli István) is készíthettem egy sorozat meditatív grafikát. 

– Amikor megküldjük az aktuális Rezedát, hogyan jön az ötlet, hogy mit rajzolj belőle? 

– Nem lexikont illusztrálok: nem arról van szó, hogy mondjuk adott egy szócikk egy almáról és egy körtéről, s akkor én ezeket lerajzolom leltárszerűen. Ajánlatos persze nagyon érzékletesen megrajzolni, bármi is a téma. Ezen a héten a Rezedában például a tök a főszereplő. Természetesen konkrétan is foglalkoztam a különböző termésekkel, hogyan néznek ki, de ez nem azt jelenti, hogy iskolásan felmondom a leckét. Bayer Zsolt nagyon motívumgazdagon, számos utalással élve ír. Ebből próbálok zsonglőrködni úgy, hogy ne egy zűrzavaros katyvasz süljön ki az egészből, vagy ha mégis, akkor legalább izgalmas legyen, és aki ránéz, azt mondja: Hú! Olykor én is meglepődöm, amikor mondjuk két pezsgőspoharat rajzolok, amint egy-egy kacsacombbal teniszeznek. Olyan is előfordult már, hogy egy nap elteltével újrarajzolom az egészet. 

Szerényi Gábor rajza. Utánanézett a konkrét tökterméseknek, de nem iskolásan mondja fel a leckét. 

– Mondják, egyszerre komorak és derűsek a rajzaid... 

– Egy idősebb kolléga mondta nekem, az igazi karikatúra igazából szomorú. Ezen elgondolkodtam. Azt hiszem, egyszerre megvan bennem a drámai hatásra és a groteszkre való hajlam. Egymáshoz nem illő dolgokat is szívesen összepárosítok. Egyszer például mélytengeri búvárt és asztronautát, a lentet és a fentet rajzoltam meg. De foglalkoztatott, hogy ehhez még dukálna valami. Adtam hát az asztronauta kezébe egy neki teljesen felesleges tárgyat, egy csíkos nyakkendőt. Jó volt ennek a szakmai fogadtatása, úgy látszik, sikerült valamit bemozdítanom. De sohasem képrejtvényt akarok készíteni. A szöveg és az ábra rezonáljon egymásra. Az a nagyszerű élmény is ér olykor, hogy saját írásomhoz rajzolok. Ez semmi mással nem pótolható jutalom. A Magyar Nemzetben és újabban az Országút című lapba is publikálhattam így. 

– Mit jelent neked a sajtógrafika? 

– Az egész életemet áthatja. Talán az olvasóét is, aki az újságot este az ágyába is beviszi – ennél nehéz lenne közelebb kerülnöm hozzá. Nálam úgy kezdődött, hogy az 1973. március 15-i hivatalos ünnepségek után részt vettem az akkori hatalom ítélete szerint „felforgató elemek” által indított „nacionalista demonstráción”, és „garázda viselkedésem” miatt eltanácsoltak a Képzőművészeti Főiskolától, mondván: ilyen szellemiségű emberre nincs szüksége a magyar kultúrának. Viszont Olajos Gyuri barátom – azóta szintén Munkácsy-díjas – beajánlott az akkori Élet és Irodalomba, ahol Nagy László, a csodált költő vett a szárnyai alá, szigorúan, de tanácsokkal is segítve: hagyjon több levegőt, merje a vonalat elengedni, hadd lüktessen a kihagyott rész… Aztán külsősként beajánlottak a Magyar Nemzethez is, ahol a rendszerváltás után egyszer csak megkérdezték: nem tudok-e véletlenül egy képszerkesztőt? De, mondtam: magamat. A francia Hersant-csoport akkori tulajdonosi ténykedése ugyanakkor visszavett a frankofil lelkesedésemből. Azzal jöttek: ők majd megmutatják ezeknek a félvad magyaroknak, mi a kultúra. Majd az ÉS állított válaszút elé: vagy ők, vagy a Magyar Nemzet. Utóbbi mellett döntöttem. Azóta is, mintegy harminc éve rajzolok a lapba, noha közben máshová is dolgozom. Felkértek rajzolni Csurka István, Tamás Gáspár Miklós vagy Orbán Viktor írásához is – utóbbihoz hozzáteszem, akkoriban ellenzéki politikus volt.  

– Munkácsy-díjat kaptál nemrég. Szerinted merre halad ma a magyar képzőművészet?         

– Miközben a 70-es, 80-as években úgy gondoltuk, hogy minden eredeti Nyugaton látható, ehhez képest ma Magyarországnak nagyon erőteljes, szuverén alkotói gárdája van. Amikor Sajdik Feri Kossuth-díjat kapott, George Bernard Shaw-t idézve azt mondta nekem: a díjat el kell fogadni, de helyesebb inkább úgy élni, hogy ne kapja meg az ember. Ez jó poén, de annyiban szembemegyek vele, hogy egy szakmai elismerés – mint amilyen a Munkácsy-díj – nagyon is számít, fontos. Egy évben összesen hetet osztanak, de ajánlóim, a vitán felüli alkotó szaktekintély Orosz István, Szurcsik József vagy Szemadám György jóvoltából végül én is befutottam. 

Borítókép: Szerényi Gábor (Fotó: Mirkó István)