Tenisz kacsacombbal – interjú a Rezeda-írások grafikusával

– Sohasem képrejtvényt akarok készíteni. A szöveg és az ábra rezonáljon egymásra – mondja a Lugasnak Szerényi Gábor, idén Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett grafikusművész. A Rezeda Kázmér-írások illusztrátorával – kollégák lévén – tegeződtünk.

Fotó: Mirkó István

– Egy idősebb kolléga mondta nekem, az igazi karikatúra igazából szomorú. Ezen elgondolkodtam. Azt hiszem, egyszerre megvan bennem a drámai hatásra és a groteszkre való hajlam. Egymáshoz nem illő dolgokat is szívesen összepárosítok. Egyszer például mélytengeri búvárt és asztronautát, a lentet és a fentet rajzoltam meg. De foglalkoztatott, hogy ehhez még dukálna valami. Adtam hát az asztronauta kezébe egy neki teljesen felesleges tárgyat, egy csíkos nyakkendőt. Jó volt ennek a szakmai fogadtatása, úgy látszik, sikerült valamit bemozdítanom. De sohasem képrejtvényt akarok készíteni. A szöveg és az ábra rezonáljon egymásra. Az a nagyszerű élmény is ér olykor, hogy saját írásomhoz rajzolok. Ez semmi mással nem pótolható jutalom. A Magyar Nemzetben és újabban az Országút című lapba is publikálhattam így. 

– Mit jelent neked a sajtógrafika? 

– Az egész életemet áthatja. Talán az olvasóét is, aki az újságot este az ágyába is beviszi – ennél nehéz lenne közelebb kerülnöm hozzá. Nálam úgy kezdődött, hogy az 1973. március 15-i hivatalos ünnepségek után részt vettem az akkori hatalom ítélete szerint „felforgató elemek” által indított „nacionalista demonstráción”, és „garázda viselkedésem” miatt eltanácsoltak a Képzőművészeti Főiskolától, mondván: ilyen szellemiségű emberre nincs szüksége a magyar kultúrának. Viszont Olajos Gyuri barátom – azóta szintén Munkácsy-díjas – beajánlott az akkori Élet és Irodalomba, ahol Nagy László, a csodált költő vett a szárnyai alá, szigorúan, de tanácsokkal is segítve: hagyjon több levegőt, merje a vonalat elengedni, hadd lüktessen a kihagyott rész… Aztán külsősként beajánlottak a Magyar Nemzethez is, ahol a rendszerváltás után egyszer csak megkérdezték: nem tudok-e véletlenül egy képszerkesztőt? De, mondtam: magamat. A francia Hersant-csoport akkori tulajdonosi ténykedése ugyanakkor visszavett a frankofil lelkesedésemből. Azzal jöttek: ők majd megmutatják ezeknek a félvad magyaroknak, mi a kultúra. Majd az ÉS állított válaszút elé: vagy ők, vagy a Magyar Nemzet. Utóbbi mellett döntöttem. Azóta is, mintegy harminc éve rajzolok a lapba, noha közben máshová is dolgozom. Felkértek rajzolni Csurka István, Tamás Gáspár Miklós vagy Orbán Viktor írásához is – utóbbihoz hozzáteszem, akkoriban ellenzéki politikus volt.  

– Munkácsy-díjat kaptál nemrég. Szerinted merre halad ma a magyar képzőművészet?         

– Miközben a 70-es, 80-as években úgy gondoltuk, hogy minden eredeti Nyugaton látható, ehhez képest ma Magyarországnak nagyon erőteljes, szuverén alkotói gárdája van. Amikor Sajdik Feri Kossuth-díjat kapott, George Bernard Shaw-t idézve azt mondta nekem: a díjat el kell fogadni, de helyesebb inkább úgy élni, hogy ne kapja meg az ember. Ez jó poén, de annyiban szembemegyek vele, hogy egy szakmai elismerés – mint amilyen a Munkácsy-díj – nagyon is számít, fontos. Egy évben összesen hetet osztanak, de ajánlóim, a vitán felüli alkotó szaktekintély Orosz István, Szurcsik József vagy Szemadám György jóvoltából végül én is befutottam. 

Borítókép: Szerényi Gábor (Fotó: Mirkó István)