Százhetven éve, egy esős, hűvös októberi napon éppen delet harangoztak a nagykőrösi kálvinista toronyban, mikor az „öregúr” kilépett a református gimnázium kapuján, hogy – az Esser-patikát fejzúgás elleni orvosságért útba ejtve – hazatérjen Laci fiával a bérelt házukba. Így kezdődik Dóczy Jenő jó száz éve írt novellája, mely a 37 éves (!) „öregúr”, Arany János egy napját beszéli el – arról, hogy milyen volt az élete az ötvenes évek közepén, a Toldi estéjének megjelenése s a rászakadt testi-lelki bajok idején; hogy mi foglalkoztatta az idő tájt a csüggedt tanár-költőt; s mik voltak azok a nemzeti és irodalmi kérdések, melyekről Pestről hozzá látogató barátaival, Gyulai Pállal és Kemény Zsigmonddal, valamint ifjú tanártársával, Szilágyi Sándorral négyesben, csöndes pipaszó mellett elvitatkoztak.
Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.T. által 1922-ben kiadott kis könyv igazi irodalmi csemege; nem fikció, nem is történeti mű, hanem a rekonstruáló képzelet munkája: művészi életkép. Mint a szerző írja, az összehordott anyag – levelezések, memoárok, röpiratok – töredékköveit egybeillesztgetve, „a fantázia malterjével megpróbáltam az egészet úgy fölépíteni, hogy a múlt a jelen benyomását keltse”. Abban a reményben, hogy „jelenünk sivatagában” (Trianon után két évvel) üdítő érzés lehet a nagy múlt visszaálmodott csarnokában elidőzni, még ha ez a csarnok csupán Arany János egyszerű kőrösi háza is.
De miért lehetett száz éve s lehet ma is érdekes és tanulságos, hogy 1854 októberében hogyan élt, érzett, gondolkozott, miért szenvedett Arany János?
Azon nem csodálkozhatunk, hogy a Nagykőrösön született és az ottani református gimnáziumban (ahol Aranyhoz hasonlóan az ő édesapja is tanár volt) nevelkedett író, kritikus, irodalomtörténész miért volt kíváncsi legkedvesebb költőjének kőrösi életszakaszára, munkásságára. Arany iránti szeretetét nemcsak az a gyönyörűség teszi érthetővé, amelyet benne a nagy költő szüntelen olvasása idézett elő, hanem az ő szoros és állandó kapcsolata Arany két életstációjával, Nagykőrössel és Debrecennel, hangsúlyozza Földessy Gyula a Napkelet folyóiratban 1937-ben megjelent nekrológjában. Mint írja, Dóczy Jenőt élete végéig ösztökélte a vágy, hogy Arany életét szépirodalmi formában dolgozza fel. Életképeiben a művészi illúziót a tárgya iránti odaadó szeretete adja meg, és az a „mesélő szenvedélyében, zamatában, ízében gyökeres magyar beszéd, amelynek egyénien megnyerő bája is van és annyi kifejező ereje és szépsége, mint legnagyobb magyar széppróza-íróinknak”.
Valóban elragadó és letehetetlen olvasmány Dóczy elbeszélése, melyet egy szuszra elolvashatunk, ha sikerül hozzájutnunk ehhez az antikvár könyvecskéhez.
Mi is történt azon a bizonyos október közepi hűvös, borongós, unalmas, szomorkás szombaton Aranyék nagykőrösi otthonában?
Az iskolából fáradtan-fásultan hazatérő tanár egyedül marad, miután nincs kedve feleségével és gyerekeivel átmenni a szomszédba, s mivel nincs kedve a mindennapi monoton dolgozatjavításhoz sem, előveszi íróasztala fiókjából a töredékes kéziratait tartalmazó, összekötözött papírcsomagokat, aztán mindet visszateszi, s egy új, kékesszürke papirosra ceruzával két sort ír:
Meddő napok! üres lapok! / Kezdet elég: de semmi vég.
Majd kisvártatva még kettőt:
Lesz-e idő valaha még, / Melyben erőt s kedvet kapok?
Így születik mintegy élő közvetítésben, lelki szemeink előtt az Egy kis hypochondria című letargikus-melankolikus verse, melyet pipatömögetés szakít meg. Aztán váratlanul betoppan Arany szobájába régi jó barátja, a kis Gyulai Pál – a fiatal kora ellenére (28 éves) akkoriban már híres és rettegett műkritikus –, s a költő felszabadult örömében össze-vissza ölelgeti.
Végre van valaki, aki előtt levetheti pár percre az élet sok, nehéz terhét, mint szegény kárvallott kipakolhat mindent az üres kosarából. Úgy számol be testi és lelki kínjairól, mint egy háziorvos a konzíliumon a betege bajáról, és mikor végül monoton monológját befejezi, figyelmes és türelmes barátja csöndesen megszólal: „A te legnagyobb bajod az örökös töprengés, minden bajt túlzó, nagyító nyugtalanság, önbizalomhiány, röviden: hipokondria.” A szó, mely még be sem fejezett friss versének címében is ott van, szíven üti Aranyt, s rávágja, hogy ha ez hipochondria, akkor aligha van ennél kínosabb nyavalya, mert az örökös fejzúgás, álmatlanság, kimerültség mellett az állandó ború, mely lelkére fekszik s minden erőfeszítésre képtelenné teszi, ez rettenetes.
A két barát beszélgetése azzal folytatódik, hogy Gyulai költői munkára biztatja Aranyt, s kapacitálja, hogy hagyja itt Kőröst, jöjjön föl Pestre.
Ott kellene lapot csinálni, irányt szabni, egységes irodalmi közszellemet teremteni, fejleszteni a közönség ízlését, „a folytonosan gémeskutat káricsálókkal szemben visszaállítani a népiesség igazi szellemét”, amire természetesen Arany a legilletékesebb, legalkalmasabb. Aztán jól eldiskurálnak a népies nyelv, hang, szellem, ízlés, stílus mibenlétéről és állapotáról, a pesti irodalmi és sajtóviszonyokról, lapszerkesztőkről, Gyulai ügyes-bajos dolgairól, szóba kerül Petőfi, Vörösmarty, Tompa Miska és így tovább.
Múlik az idő, már besötétedik, amikor bekopog a kőrösi Arany-házba két váratlan vendég: Kemény Zsigmond és Szilágyi Sándor, akik együtt jöttek Pestről vonattal. A tréfálkozás, a jóízű beszélgetés közben hazaérkezik Aranyné is Juliskával és Lacival. Amíg a vacsora készül, a négy férfiú sűrű pipafüstben komoly disputát folytat konzervatívakról és emigránsokról, forradalomról és szocializmusról, a helyes magyar politika útjáról, az irodalom szerepéről, az írói klikkekről. Gyulai és Szilágyi egyetért Keménnyel abban, hogy a nemzeti érzés erősítését és a közműveltség emelését az irodalmi műveltség iskolázásán kell kezdeni, s e tekintetben a költőkre hárul a legnagyobb feladat, akiknek evégett egyesülni kell – mert mint Gyulai mondja: csak az egyesülésben van erő –, irodalmi központot és írói közszellemet teremteni.
Erre Arany felkiált: „Hát hol vannak az írók és költők, akik lelkesülten siessenek a zászló alá? Vannak csoportok, de az irodalom gyöpét ki-ki magának csipegeti. Sehol közös eszme, közös irány, törekvés szellemi célokra. Főgond a megélhetés; főerény az élelmesség… A mai nemzedékből teljesen hiányzik az írói morál, az ambíció, a magasabb hivatás érzése.”
A novella csúcspontja Arany keserű látlelete, szenvedélyes vádbeszéde irodalmi állapotainkról, ami alighanem (legalább részben) a szerző 1920-as évek eleji véleményét is tükrözi, példaképe szájába adva.
A három vendég azonban nem ért egyet a költővel, heves vita kerekedik, aminek csak a Julianna asszony által sebtében készített vacsora vet véget. Az illatos, kapros túrós csusza és az ajándékba kapott finom gömöri bor jókedvű társalgásra készteti a kis társaságot.
Egyszer csak betoppan hozzájuk Weisz bácsi, Arany tanártársa, aki személyesen hozza el a költőnek Eötvös Józsefnek a nagykőrösi gimnáziumba postázott levelét. A híres regényíró, nagy hazafi – a volt (1848-as) és leendő (1867-es) kultuszminiszter – Arany néhány hete megjelent költői beszélyéhez gratulál e szavakkal: „Ha valaha művet láttam, mely minden követeléseimnek megfelelt: Toldi estéje az, (…) e költemény még azoknál is magasabban áll, melyekkel Ön gazdagítá meg irodalmunkat.” A felolvasott levél túláradó örömmel tölti el a költőt és barátait egyaránt, s hab a tortán a tizenkét ünneplőbe öltözött diákgyerek által Szilágyi vezetésével, meglepetésként előadott Rákóczi-induló.
Dóczy káprázatos elbeszélése, egyben Arany János különleges napja azzal zárul, hogy a költő rosszkedve, letargiája eltűnik, s még azon az éjszakán megírja a régóta tervezett Csaba királyfi Előhangját. Bár a költő még hat évig Nagykőrösön marad, de a lelki és szellemi fordulat elkezdődött. Ezt ragadja s rajzolja meg kitűnően, a „fantázia malterjével” a rég elfeledett nagy műveltségű, sokoldalú irodalmár.
