Százhetven éve, egy esős, hűvös októberi napon éppen delet harangoztak a nagykőrösi kálvinista toronyban, mikor az „öregúr” kilépett a református gimnázium kapuján, hogy – az Esser-patikát fejzúgás elleni orvosságért útba ejtve – hazatérjen Laci fiával a bérelt házukba. Így kezdődik Dóczy Jenő jó száz éve írt novellája, mely a 37 éves (!) „öregúr”, Arany János egy napját beszéli el – arról, hogy milyen volt az élete az ötvenes évek közepén, a Toldi estéjének megjelenése s a rászakadt testi-lelki bajok idején; hogy mi foglalkoztatta az idő tájt a csüggedt tanár-költőt; s mik voltak azok a nemzeti és irodalmi kérdések, melyekről Pestről hozzá látogató barátaival, Gyulai Pállal és Kemény Zsigmonddal, valamint ifjú tanártársával, Szilágyi Sándorral négyesben, csöndes pipaszó mellett elvitatkoztak.
Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.T. által 1922-ben kiadott kis könyv igazi irodalmi csemege; nem fikció, nem is történeti mű, hanem a rekonstruáló képzelet munkája: művészi életkép. Mint a szerző írja, az összehordott anyag – levelezések, memoárok, röpiratok – töredékköveit egybeillesztgetve, „a fantázia malterjével megpróbáltam az egészet úgy fölépíteni, hogy a múlt a jelen benyomását keltse”. Abban a reményben, hogy „jelenünk sivatagában” (Trianon után két évvel) üdítő érzés lehet a nagy múlt visszaálmodott csarnokában elidőzni, még ha ez a csarnok csupán Arany János egyszerű kőrösi háza is.
De miért lehetett száz éve s lehet ma is érdekes és tanulságos, hogy 1854 októberében hogyan élt, érzett, gondolkozott, miért szenvedett Arany János?
Azon nem csodálkozhatunk, hogy a Nagykőrösön született és az ottani református gimnáziumban (ahol Aranyhoz hasonlóan az ő édesapja is tanár volt) nevelkedett író, kritikus, irodalomtörténész miért volt kíváncsi legkedvesebb költőjének kőrösi életszakaszára, munkásságára. Arany iránti szeretetét nemcsak az a gyönyörűség teszi érthetővé, amelyet benne a nagy költő szüntelen olvasása idézett elő, hanem az ő szoros és állandó kapcsolata Arany két életstációjával, Nagykőrössel és Debrecennel, hangsúlyozza Földessy Gyula a Napkelet folyóiratban 1937-ben megjelent nekrológjában. Mint írja, Dóczy Jenőt élete végéig ösztökélte a vágy, hogy Arany életét szépirodalmi formában dolgozza fel. Életképeiben a művészi illúziót a tárgya iránti odaadó szeretete adja meg, és az a „mesélő szenvedélyében, zamatában, ízében gyökeres magyar beszéd, amelynek egyénien megnyerő bája is van és annyi kifejező ereje és szépsége, mint legnagyobb magyar széppróza-íróinknak”.