Reformáció és nemzeti jellem

Ma már a protestánsok létszámukat tekintve számottevő kisebbségben vannak ugyan a magyar lakosságon belül, de a magyar nyelvben és észjárásban, a szellemi és kulturális életben, sőt a közgondolkodásban és a politikai habitusban is működik a protestáns, főként a kálvinista hagyomány belső mágnese, iránytűje.

20200612 vizsoly biblia havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Ravasz László református püspök 1927. október 31-én, a budapesti Vigadóban tartott reformáció ünnepi beszédében kiemelte: „…a magyar életakarat, a protestantizmus hősies szent dacában virult ki, és a magyar szellemi életnek sok olyan értéke, amelynek bírása nélkül nem volna érdemes magyarnak lenni, ebből a lélekből származott. Érdemes volna-e magyarnak lenni a Bethlenek és a Rákócziak nélkül? Az volna-e az ország, ami ma, ha kurucnóták nem sírnának pásztortüzek mellett és váromladékokon; az volna-e a mi magyar népünk lelke, nemzeti szellemünk fénye, teremtő ereje, ha nincs Petőfink, Aranyunk, Jókaink, Mikszáthunk? Nem önmagunk megcsonkítása lenne az, ha megtagadnók Kossuthot vagy Tisza Istvánt, vagy pedig el tudjuk-e mindezeket képzelni a protestantizmus ihletése nélkül?”

Egy évszázad után újra érdemes itt és most, éppen a reformáció ünnepének alkalmából végiggondolni, hogy a magyar fiatalok sok nemzedéken át javarészt protestáns – főképp református – költők, írók művein nevelkedtek, művelődtek, szívták magukba a szellemi, lelki táplálékot, a nemzeti öntudatot és a hazaszeretetet. 

Károlyi Gáspár, Szenci Molnár Albert, Balassi, Rimay, Bessenyei, Kazinczy, Fazekas, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Arany, Tompa, Kemény Zsigmond, Jókai, Mikszáth, Ady, Móricz, Szabó Dezső, Tóth Árpád, Kós Károly, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Zilahy Lajos, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Németh László, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Szabó Magda, Sütő, Kányádi, Csoóri nélkül vajon milyen lenne magyar irodalmunk, nemzeti kultúránk? És Bocskai István, Bethlen Gábor, a Rákócziak, a Rádayak, Fáy András, Kölcsey, Wesselényi, Kossuth, Bajza, Szemere, Mikó Imre, Lónyay, Csengery, Podmaniczky, Tisza Kálmán és István, Szilágyi Dezső, Horthy Miklós, Hegedüs Loránt, Bánffy Miklós, Bethlen István, Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Ferenc vagy Bibó István nélkül meg lehet-e írni az újkori magyar politika és politikai gondolkodás történetét? Ugye hogy nem?! S mindez korántsem a teljes lista – a tudomány területéről nem is beszélve, ahol Apáczai Csere Jánostól Pápai Páriz Ferencen, Bél Mátyáson, Bod Péteren, Kőrösi Csoma Sándoron, Bolyai Farkason és Jánoson, Herman Ottón át Bay Zoltánig, Kiss Ferencig, Szentágothai Jánosig, Benda Kálmánig, Andorka Rudolfig szintén nagyon hosszú – egyetemes mércével mérve is kiemelkedő – protestáns nagyjaink névsora. 

Mi ennek az oka, a magyarázata? 

„Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin?” – kérdezte egyik legnagyobb költeményében (A reformáció genfi emlékműve előtt) Illyés Gyula, s az ő válasza ez volt: „Nem hiszem.” Émile Dourmegue francia protestáns egyháztörténész a 400. Kálvin-jubileum alkalmából pedig azt írta: „Magyarország valóban kálvinista. Kálvinistább, mint amilyennek az ember képzelné.” Ez a két tömör megállapítás aligha túlzás, hiszen a kálvinizmus, pontosabban a reformáció helvét (svájci) irányzata – Kálvin mellett főként Heinrich Bullinger és Théodore de Bèze (magyar nevén Béza Tódor) – négy és fél évszázaddal ezelőtt olyan sajátos küldetés- és hivatástudattal vértezte fel a magyarságot, amely nemzeti jellemünk és sorsunk alakulásában döntőnek, megmaradásunk és újrakezdéseink kiapadhatatlan erőforrásának bizonyult. Benda Kálmán és más történészek is részletesen bemutatták, hogy a kálvini tanoknak, a református vallásnak nemcsak az újkori magyar kultúrára, oktatásra, művelődésre, a tudományokra és a művészetekre volt nagy hatása, de jelentősen alakította nemzeti jellemünket is, erősítette a nemzeti összetartozás érzését és a közösségi magatartást, kikovácsolta szabadságszerető, szabadságharcos mentalitásunkat, habitusunkat. 

A török hódítás elleni honvédő küzdelem, a Szent István-i Magyarország két (1526), majd három (1541) részre szakadása és szinte állandó hadszíntérré válása majd két évszázadon át a magyarság széthullásával és a nemzethalál veszélyével fenyegetett. Ekkor, a XVI. században, az Isten által elhívott és elküldött protestáns prédikátorok, írók, egyházszervezők hitterjesztő és lélekerősítő tevékenységének köszönhetően a „két pogány közt” őrlődő, a Habsburg/német és az oszmán-török hódítók által szorongatott magyar nép a reformált tiszta hitben, a kálvini vallási élményben kereste az utat a megmenekülésre és a nemzedékeken át feldarabolt magyarság újraegyesítésére. A szomszédos népek abban az időben a reformáció helvét irányzatát magyar vallásnak nevezték, ami érthető, mert az 1500-as évek végére a magyar nép abszolút többsége áttért a református hitre/vallásra, s Magyarország és Erdély összlakosságának 80-90 százalékát a protestánsok tették ki: a reformátusok mellett a lutheránusok, azaz evangélikusok, valamint az unitáriusok.  

Jellemző, hogy bár ma már a protestánsok létszámukat tekintve számottevő kisebbségben vannak ugyan a magyar lakosságon belül, de a magyar nyelvben és észjárásban, a szellemi és kulturális életben, sőt a közgondolkodásban és a politikai habitusban is megtalálható a protestáns, főként a kálvinista hagyomány hatása. 

A könyvnyomtatás, a magyar nyelvű irodalom kivirágzása, a bibliafordítások, az iskolarendszer megújítása, az autonóm önkormányzatiság eszmei alapvetése, a tisztes haszon elvén alapuló munkaetika és hivatástudat, a lutheri gazdagabb és a kálvini puritánabb egyházművészet hatásai a zenére, irodalomra, belsőépítészetre vagy a népművészetre mind-mind korunkig érő hatások.  

A századokon átívelő, megmaradó, ma is élő és ható magyar református identitásnak Győri L. János irodalom- és iskolatörténész szerint négy olyan jellegzetes alapeleme van, amelyek – elsősorban irodalmi közvetítéssel – az egész magyar nemzeti tudatot is erőteljesen befolyásolták. Ezek: az Európában egyedülálló sajátos nyelvi tudat, az anyanyelvi kultúra megteremtése; a középkori eredetű, ószövetségi gyökerű történelemszemlélet, amely a földi történéseket Isten közvetlen beavatkozásaként értelmezi; az erőteljes biblicizmus, ami a Szentírás komoly hatását jelenti tartalomban, nyelvben, erkölcsiségben, szemléletmódban; végül a hazai reformátusság iskoláihoz való rendíthetetlen hűsége.  

„A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója. Ilyen értelemben volt a görögöknek és a franciáknak, s ilyen értelemben nincs ma minekünk kultúránk. De ha mégis van magyar csoport, mely százezrek alá tudott valami közös szellemi alapot teremteni, akkor a protestantizmus az, mindenhová elért, magyar könyv számba menő bibliájával és zsoltáraival.” – Ezt írta 1928-ban Németh László a Szenci Molnár Albert zsoltárairól szóló tanulmányában, s ennél szebben és tömörebben ma sem igen lehetne megfogalmazni a reformáció, a protestantizmus jelentőségét a magyar nemzeti szellem és jellem történeti alakulásában.