Nagy kérdőjel előtt áll az egész emberiség, de e kérdőjel senkire nézve sem lehet félelmetesebb, mint ránk, magyarokra, a mi kultúránkra, a mi nemzeti létünkre nézve. Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk. Édeskeveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve. Márpedig a magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a Nyugattal, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányait, de annak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába, és rá tudta azokra nyomni nemzeti egyéniségének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogásának bélyegét. Éppen olyan életkérdés ez ránk nézve most, mint volt a múlt hosszú küzdelmei alatt, de talán sohasem volt nehezebb a feladat. Nő a kultúra terhe. Súlyosbodik a penzum, amelyet a nemzeti léleknek el kell végeznie, és minden attól függ: sikerül-e megrostálnunk azt, amit a Nyugat nyújt nekünk, szélnek ereszteni a pelyvát, szemétre dobni a konkolyt, és nemes magvat ültetni a magyar lélek talajába. És sikerül-e nemzeti irányban végezni a feldolgozás, az asszimiláció munkáját? Ennek a kettős munkának vagyunk mi napszámosai.
Ezeket a mondatokat akár egy mai magyar írástudó, gondolkodó értelmiségi, patrióta publicista vagy kultúrpolitikus is megfogalmazhatná, de már több mint egy évszázada, 1911-ben publikálták őket. Szerzőjük Tisza István, a kálvinista Vasgróf, akinek életét 1918-ban éppen a reformáció szimbolikus nyitányának napján, október 31-én oltották ki szélsőbaloldali fegyveresek. A nemzeti és a protestáns panteonban a legnagyobb történelmi személyiségek között helyet foglaló néhai (kétszeres) magyar miniszterelnök és református egyházvezető a Szabadgondolkodás című írásában – mind a mai napig érvényesen! – arra figyelmeztetett, hogy kultúránk jövő fejlődésének nemzeti irányát csak azáltal fejleszthetjük, ha a gondjainkra bízott új nemzedék lelkébe beleültetjük nemzeti életünk és irodalmunk nagyjainak kultuszát, a magyar nép lelkivilágának s a magyar kultúra örökbecsű alkotásainak ismeretét és szeretetét.