Vendégségbe voltak hivatalosak Rezedáék, vendégségbe, Komárom-Esztergom vármegyébe. Tudom, tudom, ez így kissé tág, de nem lehet szűkíteni, s ennek oka van. Oka például a meghívó személye, aki híres, ismert és elismert ember, persze afféle régimódi, olyan „boomer”, egy kimenő generáció ikonja, ebből is lehet tudni, hogy ér valamit.
Színészről beszélünk. S legyen ennyi elég.
Hozzájuk voltak hivatalosak Rezedáék, egy régi vadászházba, s Rezeda Kázmér tudta jól, aki régi vadászházba hív, az majdnem biztosan jó ember. Persze ezt tudta a meghívóról azelőtt is, hogy belépett abba a vadászházba, és megkóstolta a pálinkát. Megkóstolták a pálinkát, megcsodálták a trófeákat – valamennyit a vendéglátó édesapja ejtette el, régi vadászatok, jó vadászatok emléke lebegett a falak között, s a régi jó vadászatok emléke ugyanúgy hozzátartozik a régi jó dolgokhoz, mint a déli harangszó, a vén diófa alatti szunyókálás, no és a megnyugtató tudat, hogy van valaki felettünk.
Aki tud, hisz önmaga felett valakit, az Egyetlent és a Mindenhatót, az soha nem lesz játéka mindenféle szélnek, nem lesz foglya a semminek és az anarchiának, hiszen ismeri és elfogadja a hierarchiát. Az ilyen ember nem az élet mellett jár, s nem akarja egész nap piedesztálra emelni vagy a középszert, vagy – ami még annál is szánalmasabb – önmagát. Szó nem esett ilyesmiről ott, abban a vadászházban, mégis erről szólt minden. Erről szólt a barátság. S akkor a meghívó azt mondta Rezeda Kázmérnak és szépséges feleségének, hogy szeretne mutatni nekik valamit, üljenek autóba, és kövessék őket, nem mennek messzire, talán egy fél órát kocsikáznak, s utána pár száz métert gyalogolnak, s akkor ott lesz. És meglepetés lesz.
Hát mentek.
S útközben Rezeda Kázmérban régi emlékek támadtak fel. Ott haladtak, a Duna mellett, s átmentek például Süttőn, ahol Rezeda Kázmérnak felrémlett egy réges-régi szerelem, aki apai ágon ide gyökeredzett, ebbe a Duna-menti sváb faluba, s az ifjú Rezeda Kázmér sok rossz bort megivott itt, a Nussgrabe löszbe vájt öreg pincesorán hajdan volt szerelme édesapjával, aki meg volt róla győződve, hogy az ő bora igenis finom és jó és nemes bor, és tegye fel a kezét, aki merészelt volna akkor és ott és abban a helyzetben vitatkozni ővele…
Na ugye…
S mire mindezt elgondolta Rezeda Kázmér, meg is érkeztek, és kiszálltak a kocsiból, és elindultak egy erdei úton, felfelé, a Gerecse alján.
Szép arrafelé az erdő, s mint minden erdő, titokzatos. Nem véletlen, hogy meséink rettegett alakjai, démonai, szellemei mind-mind az erdőből jönnek elő. S akkor még ott volt a titok is, hogy mi lesz a meglepetés, úgyhogy Rezeda Kázmér azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen feltűnik a fák között Hollandus Mihály, Bugyor, a boszorkány, az Üvegemberke, a vasorrú bába, a farkas – vagy még talán maga Fatia Negra.
S talán ott is voltak ők, mindannyian, ez az, amit soha nem tudhatunk teljes bizonyossággal. S éppen azzal kezdődnek a bajok, amikor egy kultúra úgy dönt, leszámol minden misztikussal, transzcendenssel, földöntúlival, s meghirdeti, hogy nincsen semmi más, csak az, ami látható, fogható, kézbe vehető, megvásárolható. S kimondatik, hogy mindenki egyenlő, s nincs többé hierarchia. Nem. Nem egyenlő mindenki. Csak Isten és a törvény előtt van egyenlőség, sehol máshol nincsen – éppen ezért ez a legnagyobb, legpusztítóbb hazugság, nem véletlen, hogy a jakobinusok találták ki és a bolsevikok vitték tovább. Az erdőben sincsen egyenlőség. Ott is hierarchia van. S az erdőben a szellemvilág mindig felette áll a nyomorult kis valóságnak. Valamiért ezeket gondolta végig magában Rezeda Kázmér, s mire eddig eljutott, vendéglátójuk megállt, azt mondta, itt térjenek le az erdei útról, s mentek akkor úgy ötven métert még, a vadonban, és akkor megérkeztek.
Egy vadcsapáson álltak.
Egy bazaltkő felett.
A kövön pedig egy név.
Vendéglátójuk édesapjának neve.
– Itt nyugszik. Nagyon szeretett errefelé vadászni, s ez volt az utolsó kívánsága. Hogy a vadak útján nyugodhasson, az idők végezetéig.
– Örök vadászmezők… Nem véletlen, hogy az indiánok oda térnek meg haláluk után – gondolta magában akkor Rezeda Kázmér, s valóban.
Régi vadászatok, jó vadászatok, elkísérnek az úton, veled maradnak, s mikor az elejtett vad szájába rakod az utolsó falatot, s átveszed a töretet, akkor igazából elismered, hogy az elejtett vad feletted áll az örök hierarchiában, mert ő az örök, teremtett világ része, veled együtt, ám ő öntudatlanságában mindig sebezhetetlenebb lesz nálad. Ezért nem férhetsz hozzá valójában. Nem véletlen, hogy az „ember legyőzi a természetet” rettenetes ostobaságát is a bolsevikok találták ki, más ki sem találhatta volna. Mai utódaik pedig fordítottak ezen egyet, s ott tartanak, hogy az embernek el kell hagynia a természetet, a teremtett világot, mert az csak úgy menthető meg.
Ugyanaz a vakvágány, ugyanaz a zsákutca, ellentétes irányokból bejárva.
Közben pedig az öreg vadász szépen, csöndességben alussza örök álmát a vadak között. S jól van ez így.
Várnak bennünket az örök vadászmezők, ha van szemünk a látásra, fülünk a hallásra, lelkünk és értelmünk az örök hierarchiára.
Onnan, a titokzatos erdőből vecsernyére ment a társaság, méghozzá a kemencés fogadóba, Tardosra. Tardos szép falucska a Gerecse mélyén. A török elpusztította, majd szlovák telepesek népesítették be újra. Aztán történnie kellett mindenfélének, ugyanis a legutóbbi népszámlálás eredménye így fest: „A lakosok 88,5 százaléka magyarnak, 0,4 százaléka görögnek, 1,4 százaléka németnek, 0,2 százaléka szerbnek, 21,8 százaléka szlováknak mondta magát […], a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet száz százaléknál.”
Rezeda Kázmért mindennél jobban érdekelte az a 0,4 százaléknyi görög. Hogy ők mikor, miért és hogyan – de talán jobb úgy, hogy az ember nem tud meg mindig mindent, csak a fantáziájára támaszkodik.
S ezt követően a kis kompánia alászállt a materiális világba, úgy is mondhatjuk, hogy megvacsoráltak. S milyen jól megvacsoráltak! Tökéletes sváb csülköt ettek – az 1,4 százaléknyi német átvette a hatalmat a kemencésben? –, hozzá olyan hagymakazlat, amely magán viselte a zseni kézjegyét, s a házi túrógombóc mézes tejfellel sem hagyott semmi kívánnivalót maga után. Ha ennél kissé bonyolultabban szeretnénk kifejezni magunkat, akkor azt mondanánk: jó hely a kemencés fogadó odafönt Tardoson, a Gerecse mélyén. De ami végképp emlékezetessé a kemencést Rezeda Kázmér számára, az egy bor volt, melyet a csülök mellé kóstolt.
Egy Irsai Olivérről beszélünk, méghozzá a Fehér borászat Irsaijáról. S mikor Rezeda Kázmér elolvasta a hátsó címkéjét a kiváló bornak, elmosolyodott. Ugyanis ezt olvasta: Termelte: Fehér borászat, Süttő, Hrsz. 2612.
Hej, ha annak idején Polhammer uram nem a saját borát, hanem a Fehérékét kínálta volna a Nussgrabe löszbe vájt, öreg pincesorán, sokkal könnyedebb lett volna megannyi vasárnap délután. Vagy legalábbis kevésbé savas. De azóta azok a savak is meglágyultak, mert az idő meglágyította őket. Rossz borainkat is békévé oldja az emlékezés.
És békesség a halottaknak. Mindannyiunk halottainak.
Ők is felettünk állnak az örök hierarchiában.
