A gilisztaűző varádicstól a terjőke kígyósziszig

Értelek – mondta Rezeda Kázmér, mert mindig ezt mondta, amikor nem értett semmit.

Kázmérnak nem volt kedve főzni, ami ritka, de annyi volt a vendég a napokban, annyi az éhes száj, Kázmér pedig annyira szerette, ha dicsérik a főztjét, annyira legyőzte őt a szakács-hübrisz, hogy egyszerűen kifőzte magát. Megtöltött mindennel minden tököt, sütött kacsamájat kacsazsírban, két órán át, hogy lassan pötyögjön, mint a jó húsleves, sütötte dámborjú bélszínjét, mellé téve az előbb megfőzött burgonyát, süljön ott együtt a vaddal, rittyentett rókagombát vajon, sok petrezselyemmel, készített húspástétomot maradék sültekből, mustár, főtt tojás, vaj, csipet chili, sok majoránna s bors hozzáadásával, nehéz volt összeturmixolni, de végül sikerült, s a végeredménytől többen zokogtak, persze csak befelé, halkan, férfiasan, de látszott rajtuk, ilyen finomat még nem ettek, s akkor Rezeda Kázmér úgy hordozta körül tekintetét a társaságon, ahogy Napóleon nézett körül a gízai piramisok tövében, miután 25 ezer katonájával tönkreverte a kétszeres túlerőben lévő oszmán-mameluk sereget s így megszerezte Egyiptomot Franciaországnak (milyen érdekes a történelem, most a muszlim-mameluk sereg csata nélkül szerzi meg magának Franciaországot éppen), főzött Kázmér fácánlevest, szintúgy lassan pötyögtetve, sok zöldséggel, majd a benne főtt fácánokat akkurátusan megfosztotta a színhústól, ami felelősségteljes munka, ugyanis a fácán mellén kívül szinte csak a combja fogyasztható, de arról is le kell fejteni a húst, méghozzá úgy, hogy ne maradjanak benne azok a hosszú, ehetetlen inak, melyek leginkább a szálkákra hajaznak, készített Kázmér egy újfajta ételt is, a nevét sem tudta, valahol belefutott a receptjébe, s gyorsan megcsinálta, ez úgy van, hogy egy tepsi aljába beleöntünk jóféle olasz paradicsomlevet, enyhén sózzuk-borsozzuk s gazdagabban bazsalikomozzuk, ebbe a paradicsomba aztán beletesszük szép, katonás sorokban a pasta di semola olasz tésztát, ami egyszerűen durumbúzalisztből és vízből készül, s ezen étel elkészítéséhez az a fajta kell, ami olyan, mint a mi cérnametéltünk, vagy majdnem olyan, és a fene se tudja, mi a neve, viszont olyan ügyesen feltekert kis hengerekben terpeszkedik, s ezek a kis hengerek szépen beleállnak aztán a paradicsomlébe, s akkor minden egyes tésztasziget tetejére kerül egy-egy kanál tejföl, rá oregánó, majd minden tejföl kupacra egy pármai sonka, arra parmezán, végül az egészet letakarjuk sajtlapokkal, s 175 fokos sütőben lefedés nélkül 45 percig sütjük. Valami lasagne-szerű étel a végeredmény, ami veszettül finom, kedves ausztráliai barátok úgy ették, mintha nem lenne holnap, majd faltak utána tökhajócskát, belsejében véle együtt sült szűzérmével, kicsike jó újhagyma árbóccal s bébirépa evezőkkel, ittak mellé előbb Tricollist a Pannonhalmi Főapátság pincészetéből - áldassék az Úr neve!-, majd egy kis Dingacot a Matusko pincészetből, a Peljesac-félsziget csodálatos ajándékát, kevés sós karamellás meg belga csokis Haagen-Dazs fagylalt került még a végére, mert Rezeda Kázmér megfőzött bármit örömmel, de sütni nem volt hajlandó, azt gondolta, hogy a profi szakácsokon kívül csak a másmilyen férfiak állnak neki sütit sütni, és ő nem volt másmilyen, de nagyon nem, így az édességet vásárolta, hát, ez van sajnos...

Ez történt tehát néhány nap alatt, s Rezeda Kázmér elfáradt, s nem akart főzni darab ideig. Felkerekedett hát, s meglátogatta édesanyját s húgát, a vajákos Birit, a Pilis mélyén, abban a reményben, hogy akad majd odahaza némi ebéd, mert szerette Rezeda Kázmér az anyja s a húga főztjét egyaránt, végül is onnan nőtt ki a maga főzőtudománya is, hát honnan máshonnan nőtt volna ki?

Megölelte, megcsókolta édesanyját Kázmér, majd így szólt:

-Főznél-e valami finomat Birikém, ennék egy falatot, s a napokban kifőztem magam...

-Nem érek rá Kázmér, megyek gilisztaűző varádicsért...

Rezeda Kázmér ilyenkor messzire tudott nézni, messzire és sokáig, a Kakas-hegyig, vagy még tovább, a Szoplaki-ördöglyukig, amely név eredetébe még soha nem mert belegondolni, nézett Kázmér, s tudta, Biri csak arra vár, hogy megkérdezze végre, mi a rosseb az a gilisztaűző varádics, de Kázmér ismét elhatározta, hogy inkább elpusztul, de nem kérdezi meg, így Biri hugi rátett egy lapáttal:

-Festő buzér is kell még és terjőke kígyószisz...

-Értelek -mondta Rezeda Kázmér, mert mindig ezt mondta, amikor nem értett semmit.

Ezt követően pedig ismét hallgatásba burkolództak, és arról szólt a verseny, kiből fog előbb kirobbanni a nevetés.

És Rezeda Kázmér megint veszített.

-Te Biri, ha nem mondod meg azonnal, mik ezek, elmegyek a rendőrségre és feljelentelek, hogy méregkeverő lettél. Vagy a kórházba, hogy megbolondultál.

-A gilisztaűző varádicsot úgy is ismerheted, mint mezei mimóza. Tele van vele a rét. Együtt él az aranyvesszővel. Méliusz Juhász Péter már ír róla az 1570-es években, azt írja, hogy „próbált dolog, levelét főzd meg borban, vagy tejben add innya, a gilisztát kiűzi.” És máig használták a háziállatok de az ember bélférgessége ellen is a főzetét, de most kitalálták, hogy mérgező, tilos inni, régen vagy ellenálltak a népek a mérgeknek, vagy mára hülyült el mindenki, én ez utóbbira szavazok, amúgy nem vagyunk férgesek, nyugalom, de távol tartja a legyet is, szúnyogot is, azért használom. És nagyon szép is, a gyönyörű, sárga virágaival.

-Értelek – mondta Rezeda Kázmér, és az eddigiektől eltérően most tényleg értett már valamit.

-Nem értesz még semmit. Ugyanis a varádiccsal festeni is lehet, és ezért is kell, ugyanis kikártoltam a gyapjút, amivel nemezelni fogok, de előtte be kell festenem. Timsót kell adni hozzá, és nagyon szép sárgát ad. Aztán csalánt is hozok, mert azzal is festek, azt úgy kell, hogy a csalánt áztatom, aztán felteszem főni, ha már rotyog, hozzáadom a rézgálicot, egy teáskanállal, aztán megvárom, míg visszahűl langyosra, és akkor teszem bele a kártolt gyapjút. Az meg szép libafoszöld lesz... A diólevéllel is ugyanígy kell bánni, azzal barnára lehet festeni a gyapjúdat, de nem kell hozzáadni semmit sem. A festő buzérral meg vörösre lehet festeni a gyapjút, de még a cserzett bőrt is azzal festették sokáig. A gyökeréből főzték a legszebb vörös festéket, de volt egy nagy riválisa sokáig, a bíbortetű vagy karmazsintetű. De azt nem tudok szedni a réten...

-Te Biri... te egy csoda vagy, azt hiszem – mondta Rezeda Kázmér, és teljesen komolyan gondolta, amit mondott.

-Köszönöm bátyó... Tudod, jobb kint a réten, meg a hegyekben, mint bent a városban. És sokkal jobb gilisztaűző varádicsot gyűjtögetni a Pilisben, mint ellenségeket a politikában, hát így... -Nem tudlak megcáfolni, drága Birikém. De mondj valamit a terjőke kígyósziszről, könyörgöm, mert most még csak annyit tudok, hogy az első emberi bátorság áldassék, az, amelyik megállt egy növény előtt s így szólt: „te légy mostantól terjőke kígyószisz”. Igen... ekkora bátorsága legközelebb csak Leonidásznak lehetett...

Biri nevetett ezen, majd folytatta:

-Hasmenésre jó. Erre használták a főzetét mindig is, már ameddig volt olyan még, hogy népi gyógyászat. De ne aggódj, én nem használom semmire, csak azért említettem, mert imádom a nevét, s hogy téged felidegesítselek.

Hát így történt az a délelőtt.

Aztán Biri mégis csak nekilátott, s olyan rakott krumplit varázsolt, amitől felkeltek volna a halottak is, már abban az esetben persze, ha módjukban állna rakott krumplit enni, bár ha módjukban állna s képességük is lenne hozzá, akkor nem biztos, hogy halottak lennének, ebben az esetben viszont megkérdőjeleződne a feltámadás létjogosultsága, ám ez, lássuk be, messzire vezető gondolatmenet, ezért itt el is vágjuk, s megemlítjük még, hogy a rakott krumplihoz céklát evett rezeda Kázmér, aki rajongott a cékláért, különösen azért, amit húga, a vajákos Biri tett el maga, s mint mindig, most is leette magát céklával, ami nem jön ki aztán soha, semmivel, meg is jegyezte Rezeda Kázmér, azzal a megfellebbezhetetlenül okos arckifejezésével, amit akkor használt, amikor valami olyasmit mondott, amiben egyáltalán nem volt biztos, szóval megjegyezte, miszerint -te tudtad, Birikém, hogy annak idején a céklával is festettek?

-Nem. Nem tudtam. S azért nem tudtam, mert a céklával soha nem festettek. Annak ellenére, hogy kiszedhetetlen foltot hagy, alkalmatlan a gyapjú vagy más festésére, ezért ilyesmire nem is használták.

Rezeda Kázmér nem szólalt meg sokáig. Evett inkább még egy kis rakott krumplit. Aztán elköszönt édesanyjától és a húgától, és ment vissza a városba.

Útközben pedig azon töprengett, hogy végül is, minek...