Ragyogó magyar tüntetés volt a megszállott Komárom Jókai-ünnepsége ― adja hírül Az Ujság február 24-én. Azt írják: hét esztendeje nem látott díszmagyarok vonultak fel, s „hangtalanul hangos” tüntetést rendeztek az ezeréves Magyarország mellett. Tudósítójuk úgy fogalmaz:
Soha fájdalmasabb magyar ünnep nem volt, mint amelyet négy napja ül és még két hétig folytat Jókai Mór szülővárosa, a cseh uralom alatt álló Komárom. A Duna választja el a várost a magyar hazától, az összekötőhíd egyik oldalán magyar vámőr és rendőr, a másikon cseh áll. Odaát, kőhajításnyira szabad és természetes mindaz, ami itt tilos, titkolni való, csak gondolatokban és érzésben élő hűséges ragaszkodás.
Pontosan a nagy író születésének századik évfordulóján, délután négy órakor „megkondult a város minden harangja. A százévesnél is öregebb katedrális nagyharangjától kezdve a temető lélekharangjáig mind zengett, kongott.” Amikor besötétedett, „minden ablakba, úriházak és a végeken, a külső részek munkáskunyhóin, apró ablakain világító mécsek, kerti lámpák, cserepekre, fazekakra helyezett gyertyák gyulladtak ki. Itt-ott szőnyegek kerültek a mécsesek mögé, másutt Jókai fényképei, a kultúrpalota erkélyére a Berecz Gyula szobrászművész által alkotott Jókai-mellszobor több tucat lámpától megvilágítva.”

A Felvidék településeiről „kétszáz testület, egyesület, intézmény képviseletében háromszáz küldött érkezett meg. A hétéves megszállás egész ideje alatt széttagoltan élt a magyarság. Jókai varázsa összekovácsolta őket, egymáshoz hozta.” Délután a tömeg megkoszorúzza Jókai szülőházát és későbbi lakóházát. Jankovics Marcell, a pozsonyi Toldy Kör elnöke az előbbi előtt, míg Sziklay Ferenc, a kassai Kazinczy Társulat főtitkára az utóbbinál mond beszédet.

Az igazán látványos ünneplés a kultúrpalotában megtartott Jókai-bál, ahol díszmagyarban jelennek meg a meghívottak. „Amit hét esztendeje errefelé szem nem látott, most gazdag bőséggel, díszes művésziességben, sokatmondó igazsággal megjelent. Színes menték, prémes kacagányok, remekbe készült menteövek, díszkardok, magyar csizmák, kócsagos kalpagok, forgós sipkák ragyogtak daliás férfiakról. S magyar ruhában jelentek meg az asszonyok közül is igen sokan. Vakítóan fehér viganókban, piros mellénykékben, zöld kötényekben, bársony és selyem kacagányokban. S akik a mai divatnak megfelelő estélyi toalettekben jöttek el a bálba, azok is pártát kötöttek a hajukba.”
