Fényes külsőségek között, mintegy ötszáz résztvevővel ünneplik meg gróf Tisza István, az 1918. október végi forradalmi puccs kezdetén családja körében meggyilkolt volt miniszterelnök születésnapját a Hungária Nagyszállóban. A Tisza István Társaskör és a Tisza István Emlékbizottság által hagyományosan megrendezett eseményről a 8 Órai Ujság április 24-én úgy számol be:
„A tegnapi ünnepély ékesen szóló és megdönthetetlen végső tanúbizonysága a Tisza-kultusz győzelmének, hiszen a Tisza István Társaskör és az emlékbizottság egyszerű közlésére a hívek százai jelentkeztek a lakomán való részvételre. Nem toborzott bankett volt ez, s nem a notabilitások megjelenésének szánt tüntetés, hanem igaz és őszinte lelkesedés azokért a magyar eszmékért, amelyeket senki e hazában oly méltóan nem hirdetett, mint Tisza István.
A Hungária szálló hatalmas termeit, társalgóit és előcsarnokait a magyar közélet reprezentánsai töltötték meg ezen az estén, amelynek különös jelentőséget adott az a körülmény, hogy megjelent Horthy Miklós kormányzó is szárnysegéde kíséretében.” Az eseményen részt vett József Ferenc királyi herceg, gróf Bethlen István miniszterelnök, gróf Csáky Károly honvédelmi, gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamit az összes vármegye főispánja. Megállapítják: „A régi Magyarország és a mai küzdelmes csonka ország minden vezető egyénisége, a magyar nemzet egész társadalmának legkiválóbb fiai ott voltak.”
Balogh Jenő volt igazságügyi miniszter beszédét – hirtelen megbetegedése miatt – Berzeviczy Albert akadémiai elnök olvassa föl. Egyik figyelmeztetése:
„Ne felejtsék el, hogy haladni kell a nemzeteknek is, de ha átcsapnak hazájuk területére külföldi jelszavak, tanulják meg Tisza Istvántól, hogy nem »frázisok uralma a fontos«, hanem az, hogy az új eszme előmozdítja-e »a magyar nemzet fejlődését a valódi és tartós szellemi és politikai szabadság felé«.”
Újabb oroszországi hadifogoly-szállítmány hazaérkezéséről számol be a Friss Ujság április 24-én. Nem szokványos hadifoglyokról van azonban szó, hanem olyanokról, „akiknek nagy része Oroszországban megnősült, és most feleségestől, gyermekestől együtt lépett újból magyar földre, annyi évi távollét után”. Mint írják,
megindító jelenetek játszódtak le. A várva várt vendégek elé kijöttek az apák, anyák, testvérek, és könnyes szeretettel ölelték magukhoz a rég nem látott fiút. A magyar anyák igazi anyai szívvel fogadták szeretetükbe a magyarrá lett orosz asszonyokat és a süveges, csizmás kis oroszokat.
Magyarország az új Európában címen jelenik meg gróf Bethlen István tanulmánya a New York-i Foreign Affairsben. A nemzetközi politikával foglalkozó tekintélyes folyóiratban a magyar miniszterelnök által írottak üzenetét a cikket szemléző Budapesti Hírlap április 25-én úgy összegzi: „A magyar sorstragédiában, amely az ezeréves Magyarországot darabokra tépte és testvéreink millióit idegen hatalmak járma alá hajtotta, kétségtelenül nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy a háború győztesei, a világ sorsának intézői nem ismerték ennek az ezeréves országnak sem a történelmét, sem a kultúráját, sem a népét. És ebben – mi tagadás – mi is hibásak voltunk.
A régi közjogi kötelékben soha nem jutott eszünkbe, hogy az ország jelentőségét elnyomó osztrák centralizmus ellenében a felvilágosodás, a propaganda fegyveréhez nyúljunk, hogy ennek a nemzetnek, amelyet a reánk leselkedő ellenségnek fizetett sajtóügynökei révén az egész világ előtt becsméreltek és szidalmaztak, barátokat szerezzünk. Amikor azután a szomorú vég – a trianoni diktátum – elkövetkezett, elhagyatottan, ismeretlenül és baráti segítés nélkül állottunk az európai vésztörvényszék előtt, amely meggondolás nélkül prédául dobta oda az ezeréves országot a zsákmányra éhes »győzteseknek«.”
Bethlen leírja: a Habsburg-monarchiával való együttélés alatt elhomályosult Magyarország integritása. A párizsi béketárgyalások előkészítése idején „megdöbbenéssel kellett tudomásul vennünk, hogy hatalmas szavú, döntő befolyású államférfiak Magyarországot csak mint osztrák provinciát ismerik. Természetesen úgy is kezelték.” Ezért aztán legnagyobb részük Magyarországot nem úgy vette számításba, „mint ezer éve fennálló független államot, hanem egy teljesen új, szinte a világháború által megteremtett történelmi kreációnak tekintette, amelynek önállóságát egyenesen a nagyhatalmak jóakarata adta meg”. Kiemeli az egész magyar nemzet őszinte békeakaratát. „Magyarország sohasem kívánta a háborút.
Most már írásos dokumentumok állnak rendelkezésünkre, amelyek bizonyítják, hogy Tisza István gróf, aki 1914-ben magyar miniszterelnök volt és akit a Károlyi-forradalom ügynökei 1918-ban meggyilkoltak, a bécsi döntő koronatanácson tiltakozott a hadüzenet ellen.”
Hozzáteszi: „Azonban Magyarország alárendelt szerepe a kettős monarchia külügyi kérdéseiben ekkor döntő tényezőnek bizonyult.”
A közelgő fővárosi választás esélyeit latolgatja a Budapesti Hírlap április 21-én. A polgári szemléletű Ripka Ferenc kormánybiztos, a papíron keresztény mezben politizáló jobboldali radikális Wolff Károly és a polgári demokrata Vázsonyi Vilmos „lovagol annak a három hadoszlopnak az élén, melyekkel május 14–15-én el akarják foglalni Budapestet. Ripka jelenti a polgári, Wolff a keresztény, Vázsonyi a demokrata uralmat.” Szerintük azonban ha a kortesbeszédeknek lehetne hinni, akkor „itt nem polgárok, keresztények és demokraták harcolnak egymással, hanem halálos ellenségek. Ripkára rámondják, hogy a kormány táborába akarja terelni Budapestet, a liberális és keresztény rezsim pedig azzal vádolja egymást, hogy tönkretette Budapestet”. Úgy látják,
Ripka programja nem jelent exkluzív uralmat, hanem a polgári társadalom széles rétegeiben akarja a lábát megvetni. Vele szemben Wolff és Vázsonyi olyan kizárólagosságot, olyan egyeduralmat képviselnek, mely a társadalom különféle osztályait nem egymás mellé, hanem szembe állítja.
Borítókép: Baloldalról az első a Vigadó, a harmadik a Hungária Nagyszálló 1914-ben (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei)
