Néhány szó a borokról – már megint…

Szegény Oborzil egy téveszme rabja volt, amely szerint ő is tud főzni.

De hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, ez a kompánia érkezett vendégségbe Rezedáékhoz. S ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ez volt Arany János egyetlen tévedése. Mármint ez az „egyik szavamat másikba ne öltsem”. Mert ugye, ha nem ölteném egyik szavamat a másikba, akkor soha semmit sem tudnék elmesélni. Akkor mondanék egy szót, s aztán el kellene hallgatnom, s hallgatnék az idők végezetéig, mint egy pupák. Ha pedig csak a  csapongásra vonatkozik a dolog, akkor sem stimmel, mert csapongani jó, az a jóféle magyaros társalgás veleje. Szóval, hogy egyik szavamat hadd öltsem a másikba, ez a kompánia jött vendégségbe, szombati napon, este hat órára, a Rezeda-birtokra, ellenben Rezeda Kázmér éppen azon a szombaton vadászatra volt hivatalos Vas vármegyébe, ami eltartott úgy reggel héttől délután négyig, fél ötig, mert hát nagyvadhajtás volt a program, lőhető vadak vaddisznó és szarvas tarvad, s persze ha kigyün, hát róka, sakál, s jó tudni, hogy Vas vármegye egykoron a hazai apróvad eldorádója volt, fogoly-, fácán-, nyúlparadicsom, majd ezek mind eltűntek, s lett a vidék nagyvadparadicsom, bár az őz itt is pusztult, májmétely, sugárgomba, miegyéb, no és persze a sakál, aminek oly nagyon örültek a hülyén zöldek, amikor úgy harminc évvel ezelőtt visszatért hozzánk, s elmondták, hogy nem lesz itt semmi probléma, nem fog semmilyen kárt okozni, na most már dúvad, és egész évben lőjük, illetve lőnénk, ha nem lenne olyan nagyon okos és óvatos, és akkora kárt csinál a vadállományban, hogy ihaj, és néhány év múlva pontosan ez lesz a helyzet a farkassal is, nem beszélve a medvéről, na ugye, milyen jó egyik szót beleölteni a másikba, tiszta szószabóság az egész.

Jöttek hát vendégségbe, vacsorára, Kázmér pedig, ha minden stimmel, akkor nagyjából öt perccel előttük ér haza. Így a főzés ki van zárva. 

Itt szervezni kellett. 

Ilyenkor Szerénke a megmentő általában, most is így történt, ő hozott vinetét s hozzá igazán jó kenyeret, maga sütte finom kenyeret, Szerénke vinetéjén s jó kenyerén amúgy ki lehetne telelni, ráadásul Barbakáni Barbara hozta a süteményét, azt a mákos-körtés-vaníliás nem tudom, mifélét, amitől zokogni kellett, olyan nagyon finom pompázatosság, ha a legnagyobb, legnevesebb hazai cukrászok, kik nagy boltokat visznek, tudnának erről a süteményről, megszaggatnák ruhájukat, máglyára vetnék a habverőt, s bevonulnának a legközelebbi szerzetesrendbe, de mindenképpen kamalduliba, hogy némán élhessenek tovább, s ne kelljen soha többé egyik szavukat a másikba ölteniük. 

Szóval nagyjából megvolt már a vacsora, mindössze valami főételről kellett gondoskodni, s ezt Rezeda Kázmér szokás szerint pompásan megoldotta. 

Ezen a pontos érdemes kitérni arra is, vajon Rezedáné miért nem intézte a vacsorát ura helyett. Azért, mert Rezedáné nem tette lábát a konyhába, nem főzött, ellenben bármikor bekevert száz köbméter betont, behordta a házba az egyenként negyvenkilós leandereket, megcsinált bármit – de nem főzött. 

Így aztán Kázmér felhívta az egész Balaton mente egyik legjobb éttermét, az alsóőrsi Carpacciót, ahol is rendelt elvitelre hat adag Casarecce tésztát vörösboros toszkán vaddisznóraguval, mert az egész napos hajtóvadászat során egyetlen egy árva disznót és egyetlen árva tarvadat sem látott, ellenben szép számmal szaladtak el előtte a nagyobbnál nagyobb gímbikák, amelyek jelen esetben nem képezték vadászat tárgyát, így Kázmér csak a szemét legeltette, elbeszélgetett az Úrral annak fölöttébb sajátságos humoráról, aztán hazaérkezett öt óra ötvenhét perckor, s vitte magával a tésztát, a casareccét, ami azt jelenti nemes egyszerűséggel, hogy  „házi”, Szicília találmánya, régen bronzból készült nyomóformákban nyomták, s lett a tészta keresztmetszete egy „s” betű, hogy így a lehető legjobban megtartsa és magába szívja a rákerülő szószokat. Na már most a Carpaccio tulajdonos-főszakácsa, Zsolt, aki Kázmér kedves barátja volt, olyan, de olyan vörösboros toszkán vaddisznóragut kanyarított a tésztára, hogy az Olümposz csúcsáról annak idején Rómába emigráló istenek szintúgy hangosan felzokogtak. 

Ha nem ölteném egyik szavamat a másikba, azt mondanám, összeállt egy pompás vacsora anélkül, hogy Rezeda Kázmér bármit is főzött volna. 

És ha időközben nem jut eszünkbe valami öltögetnivaló, akkor most jöhetnek a borok. 

– És most, ebben a fenséges, csöndes, megismételhetetlen pillanatban kiderül, miért nem tehetek semmiről, s miért Alsó és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil tehet mindenről – sóhajtott megkönnyebbülten Rezeda Kázmér, s valóban. 

Az történt ugyanis, hogy Oborzil egy borválogatást hozott Kázmérnak ajándékba. 

S eme válogatás osztrák borokból állt. 

Na most, azon már réges-régen túl vagyunk, hogy csak úgy, könnyelműen lesajnáljuk a svarcgelb labanc sógorok borait, mert egyre jobb borok kerülnek ki a kezeik közül. De most olyasmivel rukkolt elő Oborzil, ami még inkább megérdemli figyelmünket. 

Gemischter Satz volt az első tétel. 

És ne tegyen úgy mindenki, mintha tudná, miről beszélek. Inkább elmondom! Kezdjük talán onnan, hogy Bécs a világ egyetlen nagyvárosa, amely egyben borvidék is. A város saját szőlőültetvényei majd hatszáz hektárt tesznek ki, s ezeken a legkülönbözőbb fajtájú szőlők teremnek. S ez a Gemischter Satz lényege – vagy ahogy a Weingut Christ borásza megfogalmazta egyszer: „A Gemischter Satz egy dűlőházasítás, amelybe ugyanarról az ültetvényről egyszerre szüretelt többféle szőlőfajta kerül. Fontosnak tartom elmondani, hogy ez nem egy új találmány, régi gyökerei vannak nálunk ennek a technikának. A II. világháború után azonban a legtöbb ilyen régi, vegyes ültetvényt kivágták, hogy helyüket egyetlen szőlőfajta vegye át, lehetővé téve a magasabb termésmennyiség elérését és rengeteg vegyszer használata által a célzott növényvédelmet. 

A többféle szőlőfajta közös szürete és feldolgozása által nyert Gemischter Satz ezért elfelejtett kategóriává vált, mindössze tíz éve vettük újra elő, és kezdtünk vele újra foglalkozni. Mára ugyanis eljutott tudatosságunk arra a fokra, hogy rájöjjünk, hogy ez a közelmúltban elterjedt monokultúra egyáltalán nem előnyös. 

Ha őszinte akarok lenni, kezdetben én sem hittem benne, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy még sosem kóstoltam belőle kiemelkedő bort. Átgondolva azonban a borvidékünkhöz kötődő hagyományait, egyetértettem abban, hogy nekünk, ma itt dolgozó borászoknak a feladatunk újjáéleszteni ezt a tradicionális műfajt. Úgy gondolom, jó úton járunk, hiszen jelentős nemzetközi sikereket értünk el vele, többek között a Slow Food mozgalma is védett terméknek tekinti.” 

Az a helyzet, hogy Rezeda Kázmérnak fogalma se volt arról, mi az a Slow Food, de a bor, amit Oborzillal megkóstolt, vagyis a Müllerék Gemischter Satza Wachauból annyira jó volt, annyira friss volt, annyira ropogós volt, annyira semmihez sem hasonlítható volt, hogy Rezeda Kázmér nem hasonlította semmihez. Csak itta. És megköszönte a Jóistennek. 

S aztán kinyitottak még egy palackot, a göttweigi apátság lábainál lévő Kremstal borvidékről való zöldveltelinit, Petra Unger pincészetéből, nahát… És ez a nahát olyan nahát.

Amúgy Melk apátsága a göttweigihez képest egy rozzant, elhanyagolt kis útszéli kápolna. S a jó Petra Unger zöldveltelinije felnőtt ehhez az apátsághoz. 

S az este végén, mert ordas, csikar, kemény kuruc magyarok ültek az asztal körül, kinyitottak egy magyar bort is. 

A Fritzék fehér kadarkáját. 

Aztán abból még kettőt. 

Hiába, menthetetlenül nacionalista, földhözragadt fajta ez a magyar. 

Így sikerült túlélnie az elmúlt ezeregyszáz évet.