Magyar sertésodüsszeia: kihívásokkal küzd a hagyományos ágazat

Miközben a sajtó és a szakma időről időre kongatja a vészharangot a magyar sertéságazat válsága miatt, a szektor a legnagyobb kríziseket is túlélte, köztük a rendszerváltást, az uniós csatlakozás sokkját, a piacnyitást, valamint a komolyabb járványokat is. Az állatállomány a nyolcvanas évek csúcsához képest negyedére esett vissza, a háztájik szinte eltűntek, helyüket modern telepek vették át, és a tenyésztett fajták is megváltoztak. Az ágazat most a bizonytalanság és a fejlesztési lehetőségek határán egyensúlyoz: miközben sok kistermelő a túlélésért küzd, a nagyobb gazdaságok az új beruházásokban látják a jövőt. A Lugas egy húsipari illetékest és egy sertéstenyésztőt kérdezett meg.

„Brutális hullámvasúton a magyar sertéságazat”, „Válságban a hazai sertéstenyésztés”, „A magyar húsipar temetése”, „Eltűnhet a disznó az udvarról” – az elmúlt három évtizedben újra és újra ilyen szalagcímek lepték el a sajtót. Mintha a sertésválság állandó kísérője lett volna a rendszerváltás utáni gazdasági híreknek. Hol a piacvesztés, hol az uniós szabályok, máskor a takarmányárak vagy éppen egy állatbetegség keltett pánikot, és nemegyszer jósolták: ez már a vég. Tény ugyanakkor, hogy a magyar sertéságazat mindig túlélte azokat a helyzeteket, amelyeket a sajtó és a szakma végzetesnek állított be, ám a szektorban sokkal mélyrehatóbb változások és átrendeződések zajlottak le annál, mint amit ebből egy átlagos fogyasztó a boltokat járva láthat. Így például az is kevésbé ismert, hogy a mai sertésállomány alig több mint negyedakkora, mint a Kádár-rendszer végnapjaiban volt.

Zsugorodó állomány

Az 1980-as években volt még kilenc-tízmillió disznó is a sajátos félkommunista szocialista tervgazdaság idejében, most pedig 2,8 millió körül lehet az állomány. A négy évtizeddel ezelőtti felállás finoman szólva nem volt normális piaci helyzetnek mondható, legfeljebb a nosztalgia szépítheti meg azt az állapotot

– mondja a Lugasnak Éder Tamás, a Magyar Húsiparosok Szövetségének elnöke. Szavai szerint a rendszerváltás több szempontból is nagy krízist jelentett: az állattenyésztéssel foglalkozó nagyüzemek egy része tönkrement az átalakulásban, a szövetkezetek felbomlottak, és ezzel párhuzamosan az 1990-es években elkezdődött a háztáji állattenyésztő kistermelők számának csökkenése. Ugyanakkor ez a folyamat, a koncentráció elkerülhetetlen volt, hiszen a nagy, modern sertéstelepek hatékonyabbak, olcsóbban képesek előállítani egy kilogrammnyi húst – fejtegette Éder Tamás.

Mint mondta, a sertéstenyésztés támogatási rendszerének változásai is markánsan kihatottak az ágazatra. – Az 1990-es évek közepén a régiónkban meglehetősen nagyvonalúnak számító agrártámogatási rendszert alakított ki az akkori minisztérium. A sertések esetében ebbe benne volt a garantált ár, az irányár, alkalmanként az exporttámogatás is. Ráadásul ezekhez kötötten további támogatási elemek is megjelentek, a piaci zavarokat pedig az állam folyamatosan ideiglenes beavatkozásokkal kezelte. Mindez átmeneti stabilitást jelentett, azonban gyakorlatilag félrevezették vagy legalábbis elkényelmesítették az ágazatot, a termelők nem ruháztak be megfelelő mértékben a fejlesztésekbe – idézi fel a hússzövetség elnöke. Ezt a szisztémát – folytatja – fel kellett számolni az EU-s csatlakozásunkkor, hiszen az unióban a sertés a közvetlenül nem támogatott termékpályák közé tartozik.

A nagy sertéstelepek hatékonyabbak, olcsóbban állítanak elő egy kiló húst Fotó: MTI/EPA/Craig Lassig

– Hirtelen kiderült, hogy nagy a baj. Kinyílt a piac, nagyobb mennyiségben megjelent itthon a többi tagállamból származó, olcsóbb sertéshús. Ezzel felgyorsult az állománycsökkenés, amit a földalapú EU-s támogatási rendszer is siettetett. Ugyanis így jobban megérte az állattenyésztés helyett a növénytermesztésbe fektetni, és ezt sokan meg is tették. Onnantól kezdve folyamatosan zsugorodni kezdett az állattenyésztés aránya a mezőgazdaságban, így a sertésállomány is éveken keresztül csökkent. Ez a folyamat gyakorlatilag egészen 2008–2009-ig tartott. Ekkor az agrárpolitika – beleértve a 2010 utáni Fidesz-kormányokat – érzékelte, hogy valamit tenni kell, és az állattenyésztők fejlesztési támogatásaiba is elkezdtek pénzeket pumpálni. Ez azért volt nagyon fontos, mert így részben a korábban elmaradt beruházásokat is pótolták, és elkezdték kialakítani a korszerű, nagy telepeket – számolt be róla Éder Tamás.

Elavult fajták

A szakember szerint az is sokáig visszahúzta a magyar sertéságazatot, hogy a tenyésztők olyan fajtákkal dolgoztak, amelyek már jó ideje nem voltak igazán piacképesek.

Ilyen a nagy fehér hússertés vagy a magyar lapály. Sokkal hatékonyabban tenyészthetők a dán és holland genetikájú típusok, emellett jobb a húskihozataluk, valamint kevesebb zsírt is tartalmaznak. Ugyanakkor a fajtaváltás drága dolog

– ecsetelte az elnök az ágazat kihívásait.

Ürömben az öröm, hogy az utóbbi években valamelyest nőtt a sertésállomány. – Noha a disznólétszám egészen a 2020-as évek elejéig csökkent, a 2,6 milliós mélypont óta egy-két százezerrel nőtt az állomány. De ez csak a pillanatnyi létszám, az úgynevezett stockállomány. A vágások száma ennél sokkal több: négy és fél millió feletti szám. Ez úgy jön ki, hogy sok olyan állatot is levágnak, amelyek nincsenek benne a hivatalos állománystatisztikákban, hiszen az adatfelvételkor még nem élnek, de az év során levágják őket – mondta Éder, hozzátéve: a hungarikumnak minősített mangalica az éves vágások mintegy egy százalékát teszi ki. Az ízletes, ám nagyon zsíros fajta tartása ugyanis körülményesebb és költségesebb, emellett a kereslet is behatárolt iránta a magasabb költségek és a drágább fogyasztói árak miatt.

Az állomány növekedése nem az egyetlen pozitívum az elmúlt évekből. – A 2014–16 között végbement többlépcsős áfacsökkentés jelentősen fehérítette az ágazatot. Miután huszonhétről öt százalékra mérsékelték a vágósertés és a sertéshús forgalmi adóját, megugrott a bejelentett vágások száma: két év alatt 3,5 millióról 4,5 millióra. Az intézkedés előtt tehát a disznóvágások nagyjából harmadánál keletkező húst „áfamentesen” értékesítették – tudatta Éder Tamás.

Ugyancsak kedvező tendencia, hogy a sertéshús esetében a kivitel és a behozatal nagyjából kiegyensúlyozza egymást. – A tőkehúsexportunk és -importunk hosszabb ideje közel egyensúlyi szituációt mutat, évek óta 140 és 170 ezer tonna között alakult ezek volumene – ismertette a szakember.

Járványok és stratégiák

Azonban az infrastruktúra és a piaci környezet nem minden, bármikor jöhet egy-egy súlyosabb járvány, amelynek katasztrofális következményei is lehetnek. Az elmúlt szűk évtizedben két nagyobb hullám is végigsöpört a magyar sertésállományon. – A járványok az exportunkat is drasztikusan befolyásolják, és nem csak az elpusztult állatok számából adódóan. A pandémiák idején az EU-n kívüli országok gyakorlatilag azonnal megszüntetik hazánk exportengedélyét a sertéshúsra, ezt követően pedig évekig tartó diplomáciai manőverekkel próbálhatjuk országonként visszaszerezni a kivitel lehetőségét. Ez volt a helyzet a 2018-as afrikai sertéspestis esetében, amikor is elég komoly sallert kapott az ágazat. Néhány hónappal ezelőtt pedig a ragadós száj- és körömfájás ismét ugyanezt a helyzetet kreálta, s ez is csúnya időszak volt a magyar sertéstenyésztésben. Noha Magyarország már hivatalosan is mentes a ragadó száj- és körömfájástól, több országban még nem kaptuk vissza az exportlehetőséget – mesélte Éder Tamás.

A szakember azonban minden bizonytalanság és nehézség ellenére sem túlzottan borúlátó a magyar sertéságazat jövőjét illetően. – Ebben az évben önmagában már a stabilitás is jó eredmény lenne, ugyanakkor középtávon talán lehet megint egy kicsit optimistább a helyzet. Jelenleg is sokan várnak az állattenyésztési beruházási pályázatok elbírálására, aminek eredményeként jelentős fejlesztések várhatók a következő évek során a sertéságazatban is, így joggal reménykedhetünk abban, hogy növekszik és egyúttal hatékonyabb, versenyképesebb is lesz a magyar sertéságazat – mondta bizakodva.

Ugyanakkor az ágazat számos szereplője küszköd a talpon maradásért, és ez fokozottan igaz a kisebb gazdaságokra. Erről számolt be kérdésünkre egy sertéshizlalással foglalkozó sárbogárdi vállalkozó is, aki évente öt-hat ezer sertést értékesít. – Az előző évtized elejétől egészen a Covidig elég jól kiszámítható, jó kis üzlet volt ez, tudtam fejleszteni, modernizálni, és voltak jelentős állami és EU-s támogatások. Mióta azonban a világ megbolondult, vagyis a pandémia és a háború kitörése után szinte az egész mezőgazdaság borzasztóan kiszámíthatatlan, bizonytalan üzletté vált – ecsetelte a helyzetét a vállalkozó. Szavai szerint jelentősen drágult a hízóalapanyag, vagyis a malac, és nemcsak az infláció, hanem a kínálat szűkülése miatt is: itthon és külföldön egyaránt csökkent az anyakocák száma. Arról is beszámol, hogy az elmúlt néhány évben a megduplázódott munkabérek, a növekvő energiaárak, valamint a más egyéb költségek emelkedése is nehezítik a dolgát. Az is komoly problémát okoz, hogy az eladott hízóért mindössze kétszer annyit kap, mint a malacért, amelyet felvásárol. – Míg 2020 előtt 15-20 ezer forintba került egy malac, most nagyjából negyvenezer. A 125 kilós sertést, amely nagyjából száz nap alatt éri el ezt a súlyt, pedig alig ennek duplájáért, körülbelül nyolcvanezer forintért tudom eladni. Ha belegondol, ez elég karcsú – mondja, hozzátéve: ha nem egész életében sertésekkel foglalkozott volna, akkor megfontolná, hogy kiszáll ebből az üzletágból. Mint mondja, az évente levágott öt-hat ezer sertéssel kisebb szereplőnek minősül, amiből adódóan bizonyos területeken hátrányban van a nagyobb, évi ötven-, százezer állatot vágó üzemekkel szemben. – Például felvásárolják majdnem az összes hazai malacot. Egyébként is malachiány van, a nagyobb vállalkozások pedig akár évekre előre lekötik a születendő süldőket – mondja a vállalkozó, aki így főként Csehországból és Szlovákiából szerez be DanBred típusú malacokat.

Borítókép: Az állatállomány a negyedére csökkent az 1980-as évek óta, de nem tűnt el a disznó az udvarról  (Fotó: Éberling András)