A mámor szabadsága: „az igazi dolgok a kocsmákban történnek”

A huszadik századi diktatúrák kedveztek a nagymértékű alkoholfogyasztásnak. Recenziónk.

Az alkoholfogyasztás szinte egyidős az emberiséggel. Régészeti leletekből lehet következtetni arra, hogy őseink már 40 ezer évvel ezelőtt fogyasztottak alkoholtartalmú italokat, s hogy 12–13 ezer évvel ezelőtt a mézalapú sör előállításának a technológiáját is ismerték. A Krisztus előtti hetedik évezredben pedig szervezetten és intézményesen állították elő azt, s a gízai piramisok építői naponta mintegy öt liter sört kaptak ellátmányként. Az ókori görög társadalomban a fejlettség jele volt az olívatermesztés és a szőlőkultúra.

Utóbbi eredményeként a borfogyasztás a műveltség és a mai fogalmaink szerinti civilizáltság megnyilvánulása volt, megkülönböztetve őket a környezetükben élő barbár népektől.

„Borban a bölcsesség, sörben a szabadság, vízben a baktérium” – fogalmazott Benjamin Franklin diplomata, feltaláló, filozófus, természettudós, az Egyesült Államok alapító atyáinak egyike. Gondolatait alátámasztja, hogy az ókorban és a középkorban a vizet és a bort keverve fogyasztották, s ennek (pontosabban az alkohol fertőtlenítő hatásának) szerepet szántak a járványok és fertőzések megelőzésében. Sokáig úgy vélték, a pálinka hatásos ellenszere a pestisnek. Az égetett szeszek fogyasztásának egyik csúcspontja volt a XVIII–XIX. századi angliai ginőrület. Friedrich Engels az angliai munkásosztály helyzetéről írott szociográfiai művében az alkoholfogyasztást a nyomorral hozta összefüggésbe. Azt állapította meg: az emberek a napi sokórás munka, az ingadozó és kiszámíthatatlan bérek, valamint az elégedetlen, zsúfolt és egészségtelen lakáskörülmények elől menekülnek az ital nyújtotta átmeneti mámorba. A krónikus alkoholizmus kórképét 1849-ben írta le Magnus Huss svéd orvos, aki arra is rámutatott: honfitársai az égetett szeszek fogyasztásában világelsők voltak.

Az alkoholfogyasztás kultúrájáról, az ehhez kapcsolódó társadalmi és gazdasági jelenségvilágról ad átfogó és körültekintő – a politikai, mentalitás- és életmódbeli, valamint pénzügyi, gazdasági és etikai vetületeket egyaránt számba vevő – képet Tóth Imre nemrég megjelent Függő viszonyok – Alkohol és társadalom a 18–20. századi Európában című könyve.

 

A szerző a soproni múzeum igazgatója, a Pécsi Tudományegyetem és a Soproni Egyetem docense, aki elsősorban a huszadik századdal foglalkozó diplomáciatörténészként ismert. A nyugat-magyarországi kérdésről és Burgenlandról írott munkái mellett említést érdemel a Kánya Kálmán külügyminiszterről szóló monográfiája. Jelen kötetében az alkoholfogyasztás mentén mutatja be a modernitás jellegzetességeit, s művelődéstörténeti és gasztronómiai érdekességeken keresztül az elmúlt háromszáz év mindennapjaiba is bepillantást enged. Hangsúlyozza: a XX. századi náci és kommunista totális diktatúrák – a személyiség letörésének deprimáló élménye miatt – kedveztek a nagymértékű alkoholfogyasztásnak.

S bár például Hitler személyesen ellenezte az alkoholfogyasztást, sőt betiltotta a szeszesital-reklámokat, súlyos adókat vetve ki az alkohol előállítására és forgalmazására, a náci mozgalmaknak éppúgy, mint a korabeli német társadalom egészének, fontos eleme volt az alkohol.

Tóth Imre a legújabb szakirodalmi eredményeket összegző munkája különösen annak fényében érdekes, hogy az alkoholbetegség súlyos kihívás társadalmunkra. Ugyanakkor a rendszerváltozás óta az igényes és minőségi alkoholfogyasztás kultúrája újra kialakulóban van. Ennek jegyében a mérsékelt borfogyasztás például nemcsak az alkoholról, hanem a társaságról, a közösségről és az önismeretről is szól. A borozók, sörkertek, kocsmák és éttermek egyben társadalmi terek is; sőt, mint Bohumil Hrabal fogalmazott, „az igazi dolgok mindig a kocsmákban történnek”. (Tóth Imre: Függő viszonyok – Alkohol és társadalom a 18–20. századi Európában. Kronosz Kiadó, Pécs, 2025. 283 old.) 

Borítókép: Kocsma egy 1962-es felvételen (Forrás: Fortepan / Hunyady József)