Felerősödött hullámverések — Közép-Európa új megközelítésben 

A rendszerváltozást követően, s hazánk európai integrációs törekvései és folyamata után újból és újból fölmerülő kérdés, hogy Magyarország (és tágabban értelmezve a magyarság) miként tartozik Európához, melyek a sajátosságai a magyar állam és nemzet európaiságának, milyen tényezők befolyásolják a kapcsolatunkat Európa centrális és domináns – politikai, földrajzi és gazdasági értelemben vett nyugati – régióihoz, illetve nemzetállamaihoz és központi brüsszeli intézményeihez. Ezek a kérdések egyben fölvetik a Köztes-Európa-problémát is. Európának ez a történeti régiója, amelyhez hazánk is tartozik, ugyanis évszázadok óta valóban köztes területnek számít.

A Visegrádon található királyi palota. Károly Róbert magyar király kezdeményezésére 1335-ben itt tartottak tanácskozást III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király részvételével. Fotó: MTVA/Jászai Csaba

A köztesség és az átmenetiség mindig valamiféle ideiglenes és bizonytalan tartalmat is hordozott magában. Gondoljunk csak a Kárpát-medencei magyar történelem elmúlt ezerszáz évére, amikor külső ellentétek és belső feszültségek éppúgy gyöngítették az államot, mint azok a nagy nemzetközi politikai, gazdasági és demográfiai folyamatok, amelyek államokat hoztak létre, vagy éppen szüntettek meg ebben a térségben.

A történeti emlékezetünkben szimbólummá vált tragikus fogalmak – mint például a tatárjárás, Mohács és Trianon – egyaránt a modernitásban alapvetően térszervező elvnek tekintett államiságunk radikális átalakulását hozták.

A köztes-európai térséget, amelyet politikai földrajzi és történeti földrajzi értelemben egyaránt Közép-Európával azonosíthatunk, korszakonként másként és másként értelmezték. A napóleoni és posztnapóleoni korszak diplomatái, jogtudósai és történetírói már használták ezt a fogalmat, amelynek első tartalmi meghatározására 1805-ben tett kísérletet Georg Hassel, amikor Braunschweigben megjelent Statisztikai vázlat minden európai államról című művében kifejtette: Közép-Európa szerinte kontinensünk azon része, amely nem Franciaország és nem Oroszország, vagyis azok a területek, amelyeket részben a Napóleon által hatalomban tartott akkori német uralkodók bírtak, valamint Poroszország és a Habsburg Birodalom.

Fáziskésés 

A megkésett közép-európai fejlődés problematikája szerint az öreg kontinens nyugati részéhez, illetve a nemzetközi színtérhez képest itt egyes gazdasági, társadalmi és politikai – s ennek következtében, vagy éppen megalapozásaként bizonyos eszmetörténeti – tendenciák komoly, húsz-harminc évtől egy-két évszázadig terjedő fáziskéséssel jelennek meg. A közép-európaiság kérdéseivel foglalkozott korábban Bibó István, Szűcs Jenő, Eric Hobsbawm, Andrew C. Janos (csak hogy a történészek közül említsünk néhányat), de ezzel a problémakörrel nézett szembe nemrég magyarul is megjelent Közép-Európa új története – A Római Birodalomtól a posztkommunizmusig című könyv szerzője, Martyn Rady brit történész, a University College London közép-európai történelemmel foglakozó professzora, egyben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktora, aki egyébként kifejezetten magyar témájú történeti publikációkat is jegyez az elmúlt évtizedekből. Három éve hazánkban is megjelent A Habsburgok – A világ urai című könyve, amely a dinasztiának Közép-Európa államszervezéseire és jelenlegi kulturális arculatára való hatását is megfelelő hangsúllyal vizsgálta.

 

Rady professzor új könyvében írja: „A modern állam Közép-Európában látott napvilágot, itt egyesült először a bürokrácia a korai felvilágosodással. Vagyis míg Angliában, Franciaországban és Észak-Amerikában a felvilágosodás inkább az egyén szabadságát hangoztatta, addig Közép-Európában a felvilágosodás az államot és a rendeleti kormányzás jogát ünnepelte. És míg a nyugat-európai birodalmak a tengerentúlon épültek, Közép-Európában a birodalmak magát a régiót falták fel, ami az osztrák Habsburgok, Oroszország és a majdani Német Birodalom csírájává váló Poroszország közötti versenyhez vezetett a hegemóniáért. A 18. század végén a birodalmak felosztották egymást között Lengyelországot és Litvániát, majd folytatták egymással is a küzdelmet, míg végül az első világháborúban elpusztították egymást. A 20. században a nacionalizmus és a fajbiológia áltudományának elegye tovább fokozta a pusztítást és népek kiirtására történtek kísérletek. Közép-Európa történelmi tapasztalata eltér Nyugat-Európájáétól. Első ránézésre lemásolja a nyugat-európai trendek jó részét, de alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy itt felerősödnek a hullámverések, vagy valamilyen tulajdonságban eltérnek, mintha egy görbe tükörben figyelnénk őket.”

A vaskos, egyszerre összefoglaló és összehasonlító dimenziójú mű összetett és bonyolult vállalkozás, amely nagymértékben meghaladja egy hagyományos történeti szintézis kereteit, hiszen egy fogalmában és tartalmában is változó történeti tartalom – és az általa jelölt térség – organikus dinamikájával is számolnia kellett. A Római Birodalom itteni provinciáinak és határvidékének (azaz már a Barbaricumnak) az ókori történetéről éppúgy olvashatunk a könyvben, mint a középkori és a modern államkísérletekről. Magyar nézőpontból vizsgálva a kötetet érdekes, hogy a közép-európai régió világáról olvashatunk még a magyarság jelenléte előtt, illetve az Európa-fogalom mai értelemben vett használatát megelőző korszakokból. A vaskos kötet az egyes tartósan megmaradt államok múltja mellett az államkísérletek és az ideiglenes államisággal bíró territóriumok (mint például az újkori Erdély), vagy éppen az államterek tényleges megszűntének (így Lengyelország és Litvánia XVIII. századi fölosztásainak) történeti problémáit is ismerteti, mégpedig évszázados kontextusban és nyugat-európai (sőt, olykor tengerentúli) kitekintésű összehasonlító elemzéssel.

Etnikai és felekezeti sokszínűség 

Ennek szellemében a modernitás, a vallási pluralizmus, a kulturális alapú megosztottság jelenségeiről éppúgy olvashatunk Martyn Rady kötetében, mint a XX. század történetének tragédiáiról és a régióra jellemző etnikai és felekezeti sokszínűségről, valamint az abból fakadó előnyökről, hátrányokról, konfliktusforrásokról. Ráadásul a szerző ezeket nemcsak az egyes – egymással olykor szöges ellentétben álló – nemzeti történeti narratívák igézetében, hanem a modern történettudomány eredményeinek a fényében részletezi a könyvében, amelynek különben nagy erénye, hogy Rady helyi és mikrotörténeti szakirodalmi eredményeket, köztük számos magyar nyelvű publikációt is fölhasznált a megírásához. Ez a tény pedig egyrészt a szerző tudományos fölkészültségét, s a régió kortárs történettudományos eredményeinek és teljesítményének az ismeretét bizonyítja, másrészt a hazánkban folyó kurrens történészi kutatások elismertségét is igazolja. Martyn Rady munkájában még egy Pozsgay Imrével folytatott 1989. őszi beszélgetésére is hivatkozik, mint egyik forrására. (Egyetlen apró megjegyzés ehhez: Pozsgay nem miniszterelnök-helyettes, hanem államminiszter volt akkor.) 

Külső szemlélő 

A magyar és a közép-európai történelem iránt érdeklődők számára a könyv legérdekesebb jellemzője, hogy kívülről, illetve fölülről nézve szemléli a régió és hazánk történelmét. Ezzel pedig politikai vagy ideológiai alapú elfogultságoktól mentesen tudja vizsgálni azt a közös múltat, amely a közép-európai régió nemzeteit, népeit és embereit immár évszázadokon keresztül nemcsak összeköti, de közös gyökerű nemzeti identitásszerkezetüket és kulturális kódrendszerüket is meghatározza.

Rady úgy véli, a legnagyobb fenyegetést a közép-európai államok számára az elmúlt két évszázadban Oroszország jelentette, amely (Magyarországon elsősorban az 1945 és 1989 közötti szovjet korszakot jelentő) expanziójával térségünk államainak és etnikai csoportjainak az európaiságát veszélyeztette. Nem lenne szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Samuel P. Huntington civilizációs törésvonalakról megfogalmazott elmélete szerint a mi közép-európai régiónk több kontaktzónát is magában foglal, hiszen a nyugati, az ortodox és az iszlám civilizáció határvidékén vagyunk, s éppen ez adja a közép-európai régió egyik fő jellegzetességét: a köztességet. (Martyn Rady: Közép-Európa új története – A Római Birodalomtól a posztkommunizmusig. Helikon Kiadó, Budapest, 2025., 592 oldal) 

Borítókép: A Visegrádon található királyi palota. Károly Róbert magyar király kezdeményezésére 1335-ben itt tartották az első „közép-európai” tanácskozást III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király részvételével. (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)