Mohács 500: nemzeti nagylétünk sírja

Mohács szimbólummá vált az elmúlt fél évezredben. A hősies helytállás és a tragikus pusztulás, a történelmi küldetéstudat és reálpolitikai kényszerűség ellentétpárjának a jelképe lett, amelynek értelmezése ugyan változott az évszázadok alatt, de költőinket – Kisfaludy Károlytól Kosztolányi Dezsőig – éppúgy megihlette, mint számos képzőművészünket. A két világháború között a trianoni traumával állították párhuzamba, napjainkban pedig arra emlékeztet, hogy bármilyen kilátástalannak tűnő helyzetben is képesnek kell lennünk az összefogásra és a közös munkálkodásra a magyar függetlenség és a nemzeti fölemelkedés érdekében.

Fotó: Kacsúr Tamás Forrás: MTI

A modern történészi szakmunkákban is megkülönböztetik a Mohács előtti és utáni korszakot. A Szent István alapította, az Árpádok, majd a magyar Anjouk által megtartott és gyarapított, a Hunyadiak korában – elsősorban Mátyás uralkodása idején – európai (de legalábbis közép-európai) vezető hatalommá emelkedett Magyar Királyság a tizenhatodik század elejére jelentősen meggyöngült, és akkorra már majdnem évszázados déli oszmán török fenyegetéssel volt kénytelen szembenézni, amely az 1510–20-as évekre nyílt expanziós törekvésekké alakult. Az akkori török birodalomnak egyébként nemcsak Magyarország egy részének elfoglalása volt a célja, de Bécs megszállása is. A Habsburgok központja ugyanis jelentős stratégiai pont és kereskedelmi-logisztikai centrum volt, amelynek uralma utak fölötti ellenőrzést s azok vámbevételeinek birtoklását is jelentette.

A pécsi Janus Pannonius Múzeum feltárása a Mohácsi Nemzeti Emlékhely egyik tömegsírjánál Sátorhely közelében. Fotó: MTI /Sóki Tamás

A török, noha háromszor is ostromolta Bécset, nem tudta elfoglalni a császárvárost. Viszont ahhoz, hogy közép-, sőt nyugat-európai hódító törekvéseinek hátországot teremtsen, Magyarországot, vagy legalább a magyar állam egy részét meg kellett tartania. Mohács közvetlen és rövid távú következménye volt az ország két, majd három részre szakadása. Tizenöt évvel a mohácsi csatavesztés után a magyar főváros, Buda és az ország középső része török közigazgatás alá került, s az oszmán birodalom része lett. A keleti országrészből létrejött erdélyi fejedelemség részben az önálló magyar államiság továbbélését jelentette, ugyanakkor az erdélyi fejedelmek formailag – hol lazábban, hol erőteljesebben – mindig függősségben voltak a török szultántól, akitől a kinevezésüket nyerték. Török kormányzati és diplomáciai szempontból nem a fejedelemnek az országgyűlés általi megválasztása, hanem a szultáni kinevező okirat kiállítása volt az erdélyi uralkodó hatalma legitimitásának az alapja. 

A harmadik országrész, a királyi Magyarország pedig nem elég, hogy kicsiny területű volt, de a Pozsonyban működő kormányszékeket lényegében Bécsből irányították közvetlenül, s a Habsburg érdekeket szolgálták. A XVII.–XVIII. század fordulóján zajló újraegyesítés során is a bécsi akarat érvényesült a fokozatosan újjászerveződő Magyar Királyság területén. Ez ellen tiltakoztak a Rákóczi-szabadságharc résztvevői éppúgy, mint a reformországgyűlések követei, vagy az 1848–49-es szabadságharcunk hősei.

Sajátos módon az Osztrák–Magyar Monarchia első világháború utáni megszűnése és a történelmi Magyarország a trianoni békediktátum általi fölszámolása után nyerte vissza függetlenségét hazánk, amely onnantól kezdve önálló diplomáciát és gazdaságpolitikát folytathatott. A mohácsi tragédia, mint a középkori magyar állam megszűntének jelképe, ahogy már említettem, az 1920-as–30-as években mind a politikai-közéleti megnyilvánulásokban, mind a történészi szakmunkákban párhuzamba került a trianoni traumával. Csakhogy amíg Mohács a magyar államiság végét jelentette, addig Trianon – bár életbe lépésével borzasztó módon az ország területének és lakosságának jelentős része elveszett – a Habsburg birodalomtól való függetlenséget és az önálló Magyarországot alapozta meg.

Mohácsot a nemzeti romantikus ébredés korszakában a nemzet és a magyarság összetartása, történelmi küldetése jelképeként használták. Kisfaludy Károly (1788-1830) a XIX. század elején a Mohács című versében a kudarc és a tragédia momentumainak megörökítése után végső soron pozitív víziót fogalmazott meg, amikor így írt:

Új nap fényle reánk annyi veszélyek után, / Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, / S égve honért bizton nézzen előre szemünk, / És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, / Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!

Kisfaludy Károly Pesky József 1830-as olajfestményén 

Számos romantikus és historizáló képzőművészeti alkotás is – többek között Than Mór, Orlai Petrich Soma és Székely Bertalan festményei – született Mohácsról, s még Trianon előtt (1907-ben) Kosztolányi Dezső is verset szentelt a tragédiának. Ő így írt a csata utáni hangulatról és állapotokról:

A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág, / siratta az anya eltávozott fiát, / s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia… // A zordon aggok és a sápadt szenvedők / hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt / és néma ajkukon meghűlt a hő ima.

Mohács mint történeti szimbólum arra emlékeztethet bennünket: annak ellenére, hogy a magyar állam ideiglenesen megszűnt, sőt idegen érdekek szolgálatába állították a Kárpát-medencei erőforrásokat a megszálló hatalmak, újjáépítése révén a magyarság a modern korban mégiscsak bizonyítani tudta államteremtő képességét, s a magyarok összefogása eredményeként fönnmaradt nemzeti nyelvünk, kultúránk, irodalmunk, művészetünk. Mohács végső üzenete, ahogy arra Kisfaludy is fölhívta a figyelmet, hogy bármilyen hatalmas tragédia után is képesnek kell lennünk a függetlenség és a fölemelkedés érdekében együttműködni. S ezek a közös törekvések – talán történelmi szükségszerűségből, talán megannyi véletlen összejátszása folytán – eredményre vezetnek.

Borítókép: a Mohácsi Nemzeti Emlékhely (Fotó: Kacsúr Tamás / MTI)