A teremtés szépsége és rútsága

Immáron a harmadik évezred (amelyből az első negyedszázad már el is telt) elején újból és újból fölmerülő kérdés a poszthumanitás problémája. Francis Fukuyama társadalomtudós és civilizációkutató a Poszthumán jövendőnk című könyvében már évtizedekkel ezelőtt fölvetette a genetikai módosítások, a biotechnológiai eljárások, a tudatmódosító szerek és az információs társadalom létrejötte miatt kialakult pszichózisok, az ezek miatt átalakult társas kapcsolatok kérdéseit, valamint ezeknek az emberi közösségre, tágabban értelmezve a társadalomra és az emberre, illetve a személyiségre és az egyéni pszichére kifejtett hatásait.

Forrás: Netflix

Mary Shelley és regénye azóta jelképpé vált. Először 1818-ban megjelent regényének teljes címe Frankenstein vagy a modern Promé­theusz. A cím – és a tartalom – megértéséhez ugorjunk vissza néhány évezredet! Az ókori görög mitológiai hagyomány egyik rétege szerint a titánok közül ketten kaptak lehetőséget a teremtésre. Az egyikük, Epimétheusz (akinek a nevének jelentése: későn gondolkodó) megalkotta az állatokat, a másikuk, Prométheusz (akinek a neve magyarul: előrelátó) pedig az embereket. Mivel azonban Prométheusz lassabban haladt, valamennyi hasznos és jó tulajdonság az állatoknak jutott, az ember pedig védtelen maradt, hiszen nem a leggyorsabb, sem a legerősebb az állatok közül. Emiatt, hogy teremtményei valamit kapjanak, ellopta nekik a tüzet, s ezzel megalapozta a mesterségeket, amelyek megteremtették a szakmák és a tudományok művelésének lehetőségét. Végső soron ezzel a civilizáció és a társadalomszervezés képességét adta az embereknek. Emiatt a főisten, Zeusz végtelen és éktelen haragra gerjedt, s Prométheuszt a Kaukázus szirtjeire láncoltatta, ahol mindennap egy óriási sas tépte a máját, amely azonban napról napra újra kinőtt, így a fájdalmai soha nem értek véget. Noha a büntetése eredetileg harmincezer évig tartott volna, néhány évtizeddel később Héraklész, a próbáinak egyikeként, megszabadította őt, s visszatérhetett az istenek hegyére, az Olümposzra.

Prométheusz alakja és története a középkortól egészen a (poszt)modernitásig jelen van a nyugati irodalmi és kulturális tradícióban, s a progresszió konnotációja kötődik hozzá. (A megszabadított Prométheusz címmel Percy Shelley drámai költeményt írt.) Mary Shelley regényének központjában Victor Frankenstein genfi származású orvos áll, aki ingolstadti egyetemi évei alatt létrehozott egy teremtményt, amely azonban nem a szándékai szerint sikerült. Mint a regényben olvashatjuk (Göncz Árpád fordításában): „Miként tudnám leírni, mit éreztem e katasztrófa láttán, vagy mint jellemezhetném a nyomorultat, akit oly végtelen fáradalommal és gonddal sikerült életre hívnom? Végtagjai arányosak voltak, s arca, amit választottam számára, szép. Szép! Uramisten! Sárga bőrén majdhogy át nem tetszett az izmok és artériák működése. Haja fényes fekete volt, vállára omló. Foga gyöngyfehér. De e pompás részleteknek ijesztően ellentmondott ráncos képe, egyenes, fekete ajka s vizenyős tekintete, amely majdnem ugyanolyan színű volt, mint a szürkésfehér szemgödör, amelyben ült. Az élet véletlen eseményei nem változnak úgy, mint az ember érzései. Majdnem két esztendeig dolgoztam, hogy ebbe az élettelen testbe életet oltsak. Ez volt az egyetlen célom, erre ment rá a pihenésem és az egészségem. Olyan lázasan vágytam rá, hogy az messze túlhaladta a mérséklet határait, de most, amikor elkészültem, elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélegzetelállító undor és iszony.”

A hatalmas méretű és nagy fizikai erejű lény elmenekül, erdőkben bujkál, és csak nagy nehezen fedezi föl önmagát, konstruálja meg saját személyiségét, miközben megismerkedik a kultúrával (Goethétől Az ifjú Werther szenvedé­seit, Miltontól Az elveszett paradicsomot olvassa) és a munkával. Végül azonban gyilkossági ügybe keveredik. Pusztán a külseje miatt menekülnek előle az emberek, akiknél kicsit különbnek is tartja magát, többek között azért, mert nem eszik bárányokat és kecskegidákat, hanem makkal és bogyókkal táplálkozik. Számkivetettségében fölkeresi létrehozóját, s társat kér magának (hasonló jelenet olvasható a bibliai második teremtéstörténetben is, amelyben Isten látja, hogy az embernek nem jó egyedül, ezért asszonyt teremt mellé), akivel a dél-amerikai erdőkbe akar távozni. Frankenstein azonban megtagadja a teremtmény, akinek neve sincs, kérését, ami ­miatt a lény bosszút áll, alkotója pedig egészen az Északi-sarkig üldözi, ahol találkozik a betéttörténetekkel teli levélregény elbeszélőjével, Walton kapitánnyal, aki a históriát megörökíti.

Egy hagyományos rémregénynél csak jóval gazdagabban, filozófiai és szociológiai kontextusban, valamint irodalomtudományos keretek között értelmezhető Mary Shelley regénye, amely a technikai, ipari és tudományos forradalom eredményeit a középkori mentális struktúrákkal (például az alkímia törekvéseivel) vegyíti, s amelynek fölvetett problémái éppúgy etikaiak, mint ontológiaiak. Sőt: az alkotó (író) és a teremtény (szöveg) egymástól függetlenségének és önálló életének (megannyi olvasatának, a szerzői szándékot mellőző, azt nem is kereső, értelmezési lehetőségeinek) metapoétikai megfontolásai is megtalálhatók benne.

Mary Shelley és Frankenstein kulturális ikonná vált. A feminista és a pszichoanalitikai szemléletű irodalomtudomány jó fél évszázaddal ezelőtt kezdte újra felfedezni és újszerű módszerekkel vizsgálni a regény rétegeit. Frankenstein neve (noha a populáris kultúrában nem a teremtővel, a doktorral, hanem a teremtménnyel, a szörnyeteggel azonosítják leggyakrabban) szintén ikonná vált – a filmektől a képregényekig, a könyvektől a dalszövegekig számos szinten idézik alakját. A művelt, a társadalmi, tudományos és erkölcsi kérdésekre nyitott, azokra strukturáltan és átgondoltam reflektálni képes Mary Shelley példája mutatja, hogy már a XIX. század első felében is akadtak olyan női szerzők, akik egy férfiak uralta társadalmi és kulturális szerkezetben meg tudták találni a helyüket, s noha számos szélsőséges értékelést is el kellett szenvednie az életművének (és annak legismertebb darabjának, a Frankenstein című regénynek), sorai továbbgondolásra késztetnek, és a XXI. században is érvényesek.

Borítókép: Jacob Elordi a Frankenstein című filmben. (Forrás: Netflix)