A reklámtól a parkolásig

Idén ünnepel. A 65. születésnapját, hogy harminc éve vezeti a Budapest Ragtime Bandet, és hogy neki ítélték a Máté Péter-díjat. Gayer Ferenc jazznagybőgőművész úgy tartja, hogy számukra a színpad szent hely, ezért is öltöznek fel mindig elegánsan. Fontos,­ hogy legyen egyedi íze a zenekarnak, amikor valaki meghallja, felismerje az együttest.

Gayer Ferenc. 20200831 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Melyik szenvedélyével kezdjünk, a zenével vagy a focival?

– Bármelyikkel, de ezeken kívül más is van. Az etimológiát is nagyon szeretem. Hosszú ideig egy barátom tanított angolul és németül, s miközben mindenféléről beszélgettünk, elkezdtünk foglalkozni a szavak eredetével és jelentésével is. Nagy szenvedélyem még a gombászás. A gomba misztikus dolog, se nem növény, se nem állat. Én sütve-főzve szeretem. Három éve kezdtem el járni az erdőbe a gombaszakértő barátommal, ma már az unokáimat is viszem. Tudta, hogy Euró­pában egyedül nálunk lehet a gombaszezonban a nagyobb piacokon ingyenesen bevizsgáltatni a gombát? A focit gyerekkorom óta imádom, Fradi- és Barcelona-drukker vagyok. Bár most mindkettő kicsit válságban van. Ezenkívül szeretem a művészeteket, és a közéletet is figyelem.

– Mikor focizott utoljára?

– Veterán csapatban játszom, csupa volt első osztályú focistával. Hatvan fölöttiek, de még mindig vérre menően játszanak. Én óvatos vagyok, vigyáznom kell magamra a fellépések miatt. Meg pici felesleg is van rajtam…

– A termetéhez választották a hangszert?

– Sopronban nőttem fel, ahol zongoráztam és gitároztam. Egy nap a zeneiskola folyosóján a tanár megkérdezte: „Gayer Feri nem akar bőgőzni? Oda ilyen szép termetes emberek kellenek.” Apám csak a bécsi tévét nézte, ahol rendszeresen voltak jazzműsorok. Szerette a harmincas-negyvenes évek amerikai zenéit, a dixielandet, a swinget. A szüleim nem akarták, hogy zenész legyek, azt szerették volna, ha van „rendes” állásom, ezért felvételiztem a Pécsi Műszaki Főiskolára, persze mellette a konzervatóriumba is. Kezdetben a kettőt együtt végeztem, de aztán már nem fért bele az időmbe, és nem is érdekelt a fizika. Miután elvégeztem a konzit, minden erőmmel a jazz felé fordultam. Székesfehérváron nagy élet volt, az egyik jazzklub vezetője nekem adta ki a szobáját albérletbe. A zeneműboltban kaptam állást, ahol nemcsak használt és antikvár könyvek voltak, hanem kották és lemezek is. Miután felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba jazzbőgő szakra, már csak a zenével foglalkoztam. Az első komoly zenekarunkat barátokkal, osztálytársakkal alapítottuk: Snétberger Ferenccel, Muck Ferenccel, Radó Gáborral és Szabó Ferenccel. Később mindenféle formációban játszottam. Az egyik osztálytársam az 1980-ban alakult Budapest Ragtime Bandben klarinétozott. Kezdetben a zenekarral a klasszikus irányba mentek, de szerették volna, ha a ritmusszekció – dob, bőgő, zongora, gitár – jazzistákból áll. Engem kértek fel, én meg hívtam a többieket. Aztán beindult a világkarrier. Ezt minden nagyképűség nélkül mondom. Annyi helyen jártunk! A Távol-Keletet kivéve szinte mindenhol.

– Miért lett ön a zenekar vezetője?

– A Kanári-szigeteken egy jazzklubban kétszer egy hónapot játszottunk. Az akkori zenekarvezető ott mondta meg, hogy neki elege van a vezetésből. Megértem, nem egyszerű dolog. Egyszerre kell koncertszervezőnek, menedzsernek és pszichológusnak lenni, hét-nyolc embert összefogni, mindegyikre odafigyelni, kordában tartani, és barátságban lenni, mert a színpadra nem lehet úgy felmenni, hogy nem bírtok ránézni a másikra. Miután megválasztottak vezetőnek, mindent megtettem, hogy fejlesszem magam. Kommunikációs tréninget végeztem el, távoktatásban marketingmenedzser szakot. Valójában a zenekarvezetést zenekarvezetés közben lehet megtanulni. Nemrég megkérdezték, hogy nem akarom-e tanítani. Mondtam, nem. Mit tanítsak? Hogy szépen fel kell öltözni, és úgy kell tárgyalni, hogy az ember ne legyen tolakodó, mégis határozottnak tűnjön? Nem egyszerű ismeretlenül felhívni valakit, és eladni magunkat a piacon. Aztán ott van még a millió apró dolog, amivel foglalkozni kell a reklámtól kezdve egészen odáig, hogy hol tudunk parkolni.

– Hogy élték túl a járványt?

– Nem tudtunk mást csinálni, csak a jövőn gondolkodni, a startvonalon állni és várni.

– Most már van lehetőségük fellépni?

– Van, bár itt a járvány második hulláma. Szeptember 13-án este hétkor az Érdi Jazzfesztiválon lépünk fel. Októberben lenne egy német turnénk, nem tudom, hogy azzal mi lesz. Jövőre is több külföldi felkérést kaptunk. Egy időben, amikor német menedzserünk volt, akkor mindannyian meg tudtunk élni belőle, ma már nem. Sok zenész ezért tanít. A zenekarunk egyik tagja főállásban a készenléti rendőrség karmestere, a másik a katasztrófavédelem zenekarának a trombitása, a harsonásunk a testvére cégében dolgozik. Én két helyen lépek fel rendszeresen a városban, a Zeller Bisztróban és a Mazel Tovban. Több formációba hívnak sessionzenészként, tehát egy-egy koncertre. A zenekari kollégáim is játszanak máshol, ami azért jó, mert friss vért és új gondolatokat hozunk.

– Mi a sikerük titka, hogy létezhet egy zenekar negyven évig? Biztos, hogy kell egy ember, aki összetartja, vezeti. Ez megvan.

– Kellenek jó zenészek, jó kollégák, akik tudják, hogy mit akarnak. Hinnünk kell abban, amit csinálunk. Tradicionális jazz-zenét játszunk sok humorral, apró show-elemekkel. Széki Józsefnek finom intellektuális humora van, amelyet beágyaz a zenébe. Számunkra a színpad szent hely, ezért is öltözünk fel mindig elegánsan. Fontos, hogy legyen egyedi íze a zenekarnak, amikor valaki meghallja, felismeri a Budapest Ragtime Bandet. Persze nagyon hálásak vagyunk a rajongóinknak, akik szeretik a műfajt, minket.

Fotó: Bach Máté

– Hogyan ünnepelte a 65. születésnapját?

– A nagy családdal, a három gyerekemmel és a három fiúunokámmal. Sokan felköszöntöttek a szakmából is. Koncert nem volt, egyrészt, mert beleesett a pandémiába, másrészt a hatvanadik születésnapomra rendeztek egyet az Óbudai Társaskörben tortával, ajándékokkal. Az jólesett. A Budapest Ragtime Banddel idén akartuk megünnepelni a negyvenedik évfordulót, de azt is jövőre tartjuk. A lényeg, hogy működjön a zenekar, legyen sok koncert, menjen úgy a szekér, ahogy eddig.

– Augusztus 18-án vehette át a Máté Péter-díjat, melyet két évvel ezelőtt alapítottak meg, és évente két könnyű- és egy jazz-zenésznek adnak át. Mit szólnak a díjhoz, az elnevezéshez?

– Elnökségi tagja vagyok a Magyar Jazz-szövetségnek, ahol nagyon sokat beszéltünk erről. A Máté Péter-díj megalapításával a könnyűzenészeket és a jazzistákat emelték ki a Liszt Ferenc-díj köréből, melyet azóta csak komolyzenei művészek kapnak meg. Úgy gondoljuk, a jazz-zenészek díját különválaszthatták volna, és elnevezhették volna Vukán Györgyről, Zoller Attiláról vagy Szabó Gáborról. Én persze így is nagyon örülök, hogy megkaptam, megtiszteltetésnek tartom, szép ünnepség keretében adták át a Vigadóban, és még kedvezményekkel is jár. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a jazz mindig is rétegzene volt, és ma is az. Nincs benne annyi pénz, mint a klasszikus vagy a popzenében.

– Csak ezért rétegzene?

– Na most megfogott. Ezen majd elgondolkodom. Van egy műsorom a VII. kerületi Heti Tv-ben, ahová jazz-zenészeket hívok meg. Sok mindenről ejtünk szót, ezt majd ott is felvetem. Kétszer 45 percet kaptam, egyik felében a vendéggel beszélgetek, a másik felében a meghívott muzsikus zenél. Már száz műsort készítettem, csupa élvonalbeli zenésszel. Ezek baráti beszélgetések, nem bántunk senkit, de azért a problémákról sem hallgatunk. Nagyon szeretem csinálni.

– Magyarországon körülbelül háromszáz jazz-zenész játszik. Milyen a hírünk a világban?

– Nagyon jó. A külföldi megítélés szerint a magyar jazz a klasszikus zene után a második helyen áll. Sok minden mást megelőz. Van olyan magyar muzsikus, aki csak külföldre jár szólistaként. Rengeteg zenekar játszik a világban, köztük mi is. Az a fájdalmunk, hogy – próbálok finoman fogalmazni – talán kicsit jobban támogathatnák ezt a műfajt.

– A szenvedélyein kívül mi fér még bele az idejébe?

– Fiatal jazz-zongoristáknak szeretnénk megszervezni a Pleszkán-emlékversenyt. Pleszkán Frigyest, a kivételes tehetségű zongoristát 1977-ben ismertem meg. Sokat játszottunk együtt. Sajnos kilenc évvel ezelőtt öngyilkos lett. Amikor van időm, akkor a tiszasülyi parasztházunkhoz sietek. Idén rengeteg besztercei szilvám volt!

– Mi lett belőle?

– Lekvár.

– Nem pálinka?

– Azt ott veszek. Volt paradicsomom, cukkinim és málnám is. Nagyon jó ott lenni. Az unokákkal pecázni megyünk, bográcsolok, jól érzem magam. Vannak problémáim, de kinek nincs? Elégedett ember vagyok.

– Semmi nem hiányzik?

– Mi hiányozzon? Jön a negyedik unoka, lesznek koncertek, legalábbis bízom benne, és a Máté Péter-díjjal – nem titok – nyugdíjjárulékot is kaptam, és zenélhetek. Amíg erőm van, addig nem engedem el, játszom.