Végel László exhumálta az ő Jugoszláviáját, s temetetlen múltunkként tárja most elénk. Ingoványos terep, vakmerő kísérlet, ha valaki a személyes sorsán keresztül próbálja megmérni, sőt megítélni a történelmet feszítő erőket. De rendben, mondhatja az olvasó, hiszen a szerző Márai Sándor mottóként választott idézetével felkészít bennünket arra, nem pusztán az eseményekhez rögzített vallomását, hanem azt kívánja rögzíteni, „hogyan történt meg a világ benne”. Utólag mégis becsapva érezhetjük magunkat, hiszen a Temetetlen múltunk nem önéletrajzi regény, miként az író definiálja, hanem végtelen, helyesebben végeláthatatlan publicisztika. Ahogy tőle megszokhattuk, Végel László ezúttal sem az életről ír a maga valóságában, hanem elmélkedik arról tagadhatatlanul kiművelt, szárnyaló stílusában; ám az örökös asszociációk nem a gondolatok gazdagságát tárják elénk, ellenkezőleg, az igazán mély gondolatok, érzések hiányát fedik el, vagy legalábbis álcázzák a bátortalanságot azok kimondására. Pedig ha valaki összegzésként önéletírásra vállalkozik, akkor azt remélhetnénk, tévedéseiről, botlásairól sem megfeledkezve készít számvetést.
Beszédes életrajzi töredék
Pósa történetei nem öncélúak, hanem közösségi okulásra készültek, mindezt hitelesen, remek stílusban közli velünk, az olvasókkal.