Látomás

Kálmán Áron képregényében Csontváry Kosztka Tivadar lebilincselő és zaklatott életének nagy állomásai elevenednek meg a mester önéletírása alapján. Pilinszky János szerint Csontváry művészete – a megnyilvánult világhoz hasonlóan – nyílt titok: színei élénkek, de valójában belülről izzanak egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

Csontváry Kosztka Tivadar, a modern magyar festőművészet egyik legeredetibb alakja 1853. július 5-én született a felvidéki Kisszebenben. Kereskedősegéd volt, majd gyógyszerészdiplomát szerzett, később jogot tanult, s tisztviselő lett Pesten. Patikussegéd volt Iglón, amikor 1880. október 13-án égi szózat (egyesek szerint skizofréniás hallucináció) tudatta vele: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője. Nagyobb Raffaelnél.”

Csontváry ekkor rögtön Rómába ment tanulmányozni Raffaello képeit, ám csak egy évtizeddel később, 41 évesen kezdte meg festői hivatását Hollósy Simon müncheni iskolájában, majd Párizsban és Itáliában tanult. Kora egyetlen irányzatához sem tartozott, hátára kötözött ládájával járta be Nyugat-Európát, Dalmáciát, Egyiptomot és Palesztinát, Libanont és Szíriát.

A legtöbben mégis bolondnak nézték, téveszméi, látomásai voltak, és mindenütt próbálta bizonygatni az igazát. Belső lelki vívódását vetítette a természet jelenségeibe, a Magányos cédrus megtépázott fája például a festő sorsát és elszigetelődését jelképezi, ahogy próbál ellenállni a viharoknak. Egyedül és szegényen halt meg Budapesten 1919-ben, műveit Gerlóczy Gedeon építészmérnök mentette meg. Művészete végül mégis óriási nemzetközi sikert aratott, Picasso azt mondta róla: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.”

„Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ, és hogy fejlődik tovább, mert minden, ami van, a pozitívum akaratából fejlődött ki, s ami lesz, a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni” – a Scolar Kiadó képregénykönyvében ilyen és ehhez hasonló stílusban kommentálja a képkockákat maga Csontváry, hiszen a szövegek saját életrajzából lettek kölcsönözve. A Csontváry című képregény viszont nem működik képregényként, inkább egyfajta meseként lehet értelmezni, amelyben a meg nem értett művész szembeszáll a kritikus közönséggel, és látomásait követve, mindig bízván bízva azzá a meghatározó festőóriássá válik, akinek ma ismerjük. Nincsenek párbeszédek és szövegbuborékok, csak a minimális narráció ismerteti a cselekményt.

A könyvecske viszont sajnos szűk húsz perc alatt átlapozható, a magát ismétlő, nem sok izgalmat kínáló szöveg mellett pedig feltűnő az illusztráció bátortalansága: matt, egyentónusú, unalmasan egydimenziós képek váltják egymást. Nyoma sincs a Csontváry stílusát meghatározó színek mélységének vagy netán többletjelentésnek, szimbolikának. A sorok közé nincs semmi elrejtve, hősünk azt hangoztatván, hogy ő bizony nem csügged, egyre csak fest ellenszélben, majd végül elnyeri jutalmát a Magányos cédrus című emblematikus képével. A Csontváry hazánk mágikus-realista művészének mindent legyűrő elhivatottságáról és hitéről szól, amellyel végül kivívta státuszát – csak az a kár, hogy ennyire szűkszavúan.

(Kálmán Áron: Csontváry. Scolar Kiadó, Budapest, 2019, 72 oldal. Ára: 3999 forint)