A bodza, egészen pontosan a fekete bodza, már az ókori rómaiak körében ismert volt. Azt nem tudni, hogy virágjából főztek-e akkoriban teát, bogyóiból lekvárt, de arról maradtak feljegyzések, hogy a nők őszülő hajtincseiket a termés levével színezték. Azóta hatásosabb hajfestékek jelentek meg, ám a bodzáról sem feledkezett meg az emberiség, sőt egyre változatosabb formában hasznosítja ezt a növényt. A középkori német néphit szerint – ez a gondolat az orvosilexikon.hu-n olvasható – a bodzában lakott a parasztudvar jó szelleme, amely megóvta a családot a tűztől és más bajoktól. Az első magyar nyelvű füveskönyv, Melius Juhász Péter Herbáriuma (1578) főleg hurutos megbetegedések ellen ajánlotta, valamint: „torokgyékot mosd az vizével…, köszvényes lábra jó a levelét párlani”. A növény egyik gyógyhatású része a virágzat, amely elsősorban flavonoidokat, szaponinokat, nyálkaanyagokat, némi illóolajat, kevés ciánglikozidot tartalmaz. Európa egyes országaiban palacsintatésztába mártott és forró zsiradékban kirántott bodzavirágzat a kedvelt, különleges csemegék közé tartozik. (A fekete bodza rokona, a gyalogbodza azonban nem fogyasztható, fajtársával való összetévesztése enyhébb-súlyosabb következményű növényi mérgezést okozhat.)
Károlyi önként mondott le az ezeréves határokról
Sir Maurice angol vezérkari tábornok szerint ha Károlyi Mihály a fegyverszüneti tárgyalásokkal megbízott olasz Diaz tábornokkal állapodik meg, egészen másként alakultak volna az országhatárok.