Elérni a derengést

Gyakran van úgy, hogy vita közben hirtelen úgy érzem, ellenfelem álláspontját körülbelül ugyanolyan erős érvekkel tudnám védeni, mint a magamét, csakhogy a táncrend ezt nem engedi meg. Sőt, még az is lehet, hogy csakis azért ez a véleményem az adott dologról, mert partnerem eleve az ellenkező álláspontot foglalta el, és ez kihívta belőlem az opponenst, vagy ahogy manapság mondják: kihozta belőlem az állatot.

Miért van az, hogy a beszélgetésnek előbb-utóbb a vita alakját kell öltenie, különben elalszunk? Miért unalmas hosszú távon az, ha a beszélgetőtársak nagyjából azonos álláspontról nézik a megbeszéltet? Talán túl kevés az élethez, ha egyetértőleg teszi hozzá mindenki a magáét? Miért? Hiszen így is gazdagodik a perc. Hiszen az egyetértés jótékony égisze alatt éppen úgy kiteljesedhet aktuális létvágyunk (ami, mint tudjuk, levés közben jön meg), mint ha szóharcba bocsátkoznánk embertársunkkal. Miért kell ennyire az oppozíció lelki teltségérzetünknek?

Mondok egy példát. Szeretem a könyveket. Könyvespolcomat viszonylag gyakran leporolgatom, kiszedem a köteteket, újrarendezem, simogatom, becézgetem őket. (A könyvespolc-takarítás persze mindig elég lassan halad, mert előbb-utóbb olvasgatni kezdek, és gyakran öreg este van, mire magamhoz térek a mámorból.) A könyv tehát szent dolog az én létmegértésemben. De ha beszélgetni kezdek valakivel erről, és azt hallom, hogy az illető jócskán rám licitálva, párás tekintettel adja elő, milyen csodálatos dolog a könyv, felhabzó vérmérsékletétől hányingerem támad, gyorsan lezárom a disputát – „de hát a könyvek csak tárgyak” – és továbbállok.

Én-ő, bal-jobb, előre-hátra, lent-fönt, fejlődés-pusztulás, születés-halál. A különböző országok vér áztatta politikai csatatere előbb-utóbb két konkurens párt homokozójává szikkad. A piacon is gyakori helyzet ez: Pepsi-Coca, Radeon-Nvidia, satöbbi. A lélekbúvárok nyilván meg tudnák mondani, hogy az ember azóta ilyen, mióta ember, sőt. Néha mégis elábrándozom, milyen volna egy dichotómiátlanított világ.

A filozófia újabb kori slágerlistáján előkelő helyen állnak a metafizikától való megszabadulás vágyának énekesei. Mert mi a metafizika? Meta ta phüszika: az utókor ezt a címet aggatta Arisztotelész híres művére. Túl a létezőn. Nos, mi van túl a létezőn? Hát a lét maga. Az a megismerhetetlen derengés, amelyből a létezők léte forrásoz. Amely nem volna, ha nem volnának létezők, amelyekben megtestesül, és amely nélkül nem volnának maguk a létezők. 

Ezt a megismerhetetlent szeretné megismerni a metafizika, abban bízva, hogy ha elég sokáig elemezgeti a létezők tulajdonságait, akkor előbb-utóbb sikerül becsusszannia a derengésbe. Ahogy a barlangászok a nekik rendelt édenbe. (No persze a filozófusok inkább kicsusszanni vágynak Platón barlangjából.)

Evilág-túlvilág. Ismert-ismeretlen. Szubjektum-objektum. Ez utóbbi kettősség lebontására maga a nagy Heidegger vállalkozott. Szerény véleményem szerint ő ment a legtovább az úton. Utódai közül persze néhányan őt is gyarló metafizikusnak csúfolják. Dúl a végtelen harc. De a filozófiában ez így helyes. Mert az nem tudomány, hanem inkább költészet.

Legalábbis valamennyire. Mert a dichotómiák felszámolásában, egymásba játszatásában, a létezés ambivalenciájának megértésében (ha lehet ezt még megértésnek nevezni) a költészet ment a legtovább. Heidegger könyvespolcának legelérhetőbb polcán három költő művei álltak: Rilke, Trakl és Hölderlin kötetei. Amikor a filozófus írás közben a polcra pillantott, látta a derengő útirányt. De sajnos ő csak egy gondolkodó volt. Ő a végső határig elírta magát, de ott a gondolat fölbukott, a szavak eltörtek. Talán megtanulhatott volna csellózni.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)