De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, amiről már sokan értekeztek. Arról, hogy hol a helye ennek az embernek a magyar szellemi világban. Mert hogy egyszemélyes helye van, az biztos. Mindig ő jut eszembe, ha egy magyar standup-számot nézek. Hazai humoristáink között van néhány kedvencem. Például Litkai, Kőhalmi, Hadházi. (Bödőcsöt is szerettem régebben, de őt elnyelte a ressentiment-politizálás mocsara.) Személyes favoritjaim azért azok, mert nem puszta testnedvpoénokat sütögetnek. Műsoraik (olykor enyhébben, máskor erősebben) a szellem birodalmát súrolják. Ha ők a hazai humorpiramis, akkor annak záróköve Sándor György. (A zárókő ugye maga is egy kész piramis, de nélküle a piramis csak csonka gúla.)
S. Gy. sokkal mélyebb szellemi merítésből táplálkozik, mint fiatalabb sorstársai. Humora szike: az ő beszéde kivágja fejünkből a daganatot. Ő utálja azt, amikor valakinek a szájából csak példák és megszokott panelszövegek folynak. Nem híve a szajkószabadságnak.
És miközben utazunk a koponyája körül, rázkódva a röhögéstől, a vonat hirtelen fékez, az idő lelassul, és mi magyar költők tragikus életének vagy a magyar nép történelmi sorsának kellős közepén találjuk magunkat, egy kráter mélyén. De amikor a tragikus népsorsot, amelyet humoralistánk – önelnevezéséhez híven – morális-ontológiai kitekintéssel elénk tár és nagy alkotók személyes életsorsában tükröztet fel, már épp átéreznénk olyan mélyen, ahonnan nincs visszaút, amikor tehát már épp beletörődnénk, hogy életünket eztán e gödör mélyén éljük, egy szakállas-pamacshajú bohócfej néz be a verembe. S. Gy. az. Kezét nyújtja, segít kimászni, hiszen a vonat megy tovább. Őt hallgatva olykor még az a csoda is megesik velünk, hogy sírva röhögünk. Ez a legnagyobb létmélység jele. (Vagy a közös őrületé, tenné hozzá ő.)
Merítő
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!