Utazás. A koponyám örül

Évek óta nem beszéltünk, úgyhogy nemrég fölhívtam telefonon Sándor Gyurit. Telefonos és élő beszélgetéseink általában ugyanúgy szoktak lefolyni: S. Gy.-est, függetlenül a napszaktól. (Hébe-hóba azért az is kiderül: hogy van ő mostanában.) Az ember, ha vele beszél, érzi a kihívást, úgyhogy megpróbál viccesebb lenni, mint Gyuri, vagy legalábbis elérni az ő szintjét. (Soha nem sikerül.) E kényszertől vezérelve nem bemutatkozom, amikor fölveszi a telefont, hanem énekelni kezdek: „A Végh Attila nem apácazárda”. (Megjegyzem, ezt sem én találtam ki. Copyright: Kettős Tamás.)

Türelmesen végighallgatja a három másodperces számot (ez nála már hosszas türelemnek számít), aztán így szól: „Szevasz! Mi történt, hogy ilyen váratlanul felhívtál? Mire vagy kíváncsi? Ha erre: nem vagyok körülmetélve!” Rávágom: „Nem mondom, hogy a számból vetted ki”. „Ez jó” – feleli.

Na, ez a beszélgetés utolsó pillanata, amikor humorban egy szinten vagyunk. Mert indul az előadóest. Ha egy az egyben fölvenném a 42 perces beszélgetést, vágatlanul le lehetne adni bármelyik rádióban.

De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, amiről már sokan értekeztek. Arról, hogy hol a helye ennek az embernek a magyar szellemi világban. Mert hogy egyszemélyes helye van, az biztos. Mindig ő jut eszembe, ha egy magyar standup-számot nézek. Hazai humoristáink között van néhány kedvencem. Például Litkai, Kőhalmi, Hadházi. (Bödőcsöt is szerettem régebben, de őt elnyelte a ressentiment-politizálás mocsara.) Személyes favoritjaim azért azok, mert nem puszta testnedvpoénokat sütögetnek. Műsoraik (olykor enyhébben, máskor erősebben) a szellem birodalmát súrolják. Ha ők a hazai humorpiramis, akkor annak záróköve Sándor György. (A zárókő ugye maga is egy kész piramis, de nélküle a piramis csak csonka gúla.)

S. Gy. sokkal mélyebb szellemi merítésből táplálkozik, mint fiatalabb sorstársai. Humora szike: az ő beszéde kivágja fejünkből a daganatot. Ő utálja azt, amikor valakinek a szájából csak példák és megszokott panelszövegek folynak. Nem híve a szajkószabadságnak. 

És miközben utazunk a koponyája körül, rázkódva a röhögéstől, a vonat hirtelen fékez, az idő lelassul, és mi magyar költők tragikus életének vagy a magyar nép történelmi sorsának kellős közepén találjuk magunkat, egy kráter mélyén. De amikor a tragikus népsorsot, amelyet humoralistánk – önelnevezéséhez híven – morális-ontológiai kitekintéssel elénk tár és nagy alkotók személyes életsorsában tükröztet fel, már épp átéreznénk olyan mélyen, ahonnan nincs visszaút, amikor tehát már épp beletörődnénk, hogy életünket eztán e gödör mélyén éljük, egy szakállas-pamacshajú bohócfej néz be a verembe. S. Gy. az. Kezét nyújtja, segít kimászni, hiszen a vonat megy tovább. Őt hallgatva olykor még az a csoda is megesik velünk, hogy sírva röhögünk. Ez a legnagyobb létmélység jele. (Vagy a közös őrületé, tenné hozzá ő.)

Sándor Gyuri nemzeti kincsünk. Ha én volnék a Nemzeti Múzeum igazgatója, vasárnaponként egy-két órára kiállítanám az aulában. Csak állna egy talapzaton, és nem csinálna semmit. Persze úgyse bírná ki.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)