Az erdő metafizikája

Aki az erdőt meg akarja érezni, annak meg kell tanulnia csodálkozni.

Forrás: Merítő - A szerző felvétele

Aki az erdőt meg akarja érezni, annak meg kell tanulnia csodálkozni. Na tessék, ahogy belefogtam, máris elrontottam! Mert a dolog nem az akarattal kezdődik. Nem úgy, hogy az ember ül otthon, és egyszer csak akarni kezdi érezni az erdőt. Nem, a dolog magával az erdővel kezdődik. Minden az erdővel kezdődik. (És ha az erdőnek vége, vége mindennek.) Az ember egy olyan világba születik bele, ahol eleve van erdő. És egy olyan gondolatvilágba, amelyben az erdő az ősállapotot, az eredetet jelenti. (Az erdő az eredő.) Az erdőt megérezni tehát nem más, mint visszatérés. Ahogy Platón mondja: anamnészisz, visszaemlékezés az eredetre.

Az erdei séták alaphangulatát ez a „vissza” határozza meg. Itt minden ösvény az emlékezés, a rátalálás útja. Mintha Hermész vezetne aranypálcájával – ha nem is a Hádész árnyai, de – a bokrok között. Bár, ha jobban belegondolok, van az erdőben valami alvilági. „A természet a Sátán temploma” – mondatja Lars von Trier egyik hősével az Antikrisztusban, de ez talán túlzás. Inkább azt mondanám: akár Hádészben, itt is áll az idő. Pontosabban: az évszakok rajzolta körkörös idő telik, de nem múlik. Az örök körforgás időtlensége járja át az erdő életét. Élet és halál körtánca ha akarom, lassú, ha akarom, gyors. Minden pillanatban millió új élet és millió halál. Fúj az idő szele, integetnek a falevelek.

Visszatalálni csak akkor tudok valahová, ha előzőleg eltévedtem. Vagy legalábbis eltávolodtam. Belépek az erdőbe, megmerítkezem eredendő önmagamban. A szélben a levelek úgy integetnek, mintha egy régi ismerőst üdvözölnének.

A visszatérés nem mindig könnyű. Gyakran fáj. A visszatérés fájdalmát görög szóösszetétellel nosztalgiának mondjuk. Fájni akkor tud a visszatérés, ha szembesít bennünket a veszteséggel. Ha a földrajzi vagy lelki táj, ahová visszatértünk, már nem olyan, mint amilyen akkor volt. Nosztalgia nincs aranykor nélkül. És megfordítva.

Most a tapasztalat és a hangulat összjáték-terébe léptünk be. Ez is olyan, mintha erdőn járnánk: az empíriát mindig hangulat színezi, de lelki hangoltságunknak folyton tudomást kell vennie róla, hol vagyunk. Nem szállhat el, pórázon tartják a konkrétumok. Látom, hallom az erdőt; felismerem madarait, fáit. 

De ezek a tapasztalatok egy nagy lelki kép mozaikkockái csupán. Ezt a képet bennem festi egy sötét kéz. Csakhogy ez a belső kép nem szakadhat el attól, amit látok, hallok, szagolok. Nagyon anyagi, ugyanakkor nagyon lelki tér: ez az erdő.

Járd bár évekig ugyanazt az ösvényt, az erdő akkor is mindig más. A visszatérés soha nem pontosan ugyanoda visz. Nem léphetünk kétszer ugyanabba az erdőbe. Ezért azt sem tudhatjuk soha, mi vár. Az erdő mindig kalandot rejt. Hogy is mondtuk? „Belépek az erdőbe, megmerítkezem eredendő önmagamban.” Vajon lehetséges volna, hogy az ember önmaga számára legyen kaland? Hogy aktuális önmagam eredendő önmagamba térve kalandra leljen? Mi is az, hogy kaland?

A kaland olyan út, amelynek nem látni a végét. Olyan, mindenféle rutintól mentes utazás, amely valamit tartogat számunkra. 

Valamit, amin majd elcsodálkozunk. Aki kalandra indul, kockára teszi biztonságát. Egyben kinyilvánítja, hogy a biztonság nem a legfőbb érték. Aki szeret kalandozni, az úgy érzi, hogy nem a megszokás, a biztonság, az otthonosság, a kényelem az élet célja, hanem valami egészen más. A kalandvágyó ember rácsodálkozni szeretne az életre, nem bebiztosítani azt, mint valami birtokot. Arra vágyik, hogy önmaga számára legyen kaland. Mert ha az ember már nem tud rácsodálkozni önmagára, megette a fene az egészet.

Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)