De ezek a tapasztalatok egy nagy lelki kép mozaikkockái csupán. Ezt a képet bennem festi egy sötét kéz. Csakhogy ez a belső kép nem szakadhat el attól, amit látok, hallok, szagolok. Nagyon anyagi, ugyanakkor nagyon lelki tér: ez az erdő.
Járd bár évekig ugyanazt az ösvényt, az erdő akkor is mindig más. A visszatérés soha nem pontosan ugyanoda visz. Nem léphetünk kétszer ugyanabba az erdőbe. Ezért azt sem tudhatjuk soha, mi vár. Az erdő mindig kalandot rejt. Hogy is mondtuk? „Belépek az erdőbe, megmerítkezem eredendő önmagamban.” Vajon lehetséges volna, hogy az ember önmaga számára legyen kaland? Hogy aktuális önmagam eredendő önmagamba térve kalandra leljen? Mi is az, hogy kaland?
A kaland olyan út, amelynek nem látni a végét. Olyan, mindenféle rutintól mentes utazás, amely valamit tartogat számunkra.
Valamit, amin majd elcsodálkozunk. Aki kalandra indul, kockára teszi biztonságát. Egyben kinyilvánítja, hogy a biztonság nem a legfőbb érték. Aki szeret kalandozni, az úgy érzi, hogy nem a megszokás, a biztonság, az otthonosság, a kényelem az élet célja, hanem valami egészen más. A kalandvágyó ember rácsodálkozni szeretne az életre, nem bebiztosítani azt, mint valami birtokot. Arra vágyik, hogy önmaga számára legyen kaland. Mert ha az ember már nem tud rácsodálkozni önmagára, megette a fene az egészet.
Borítókép: Illusztráció (A szerző felvétele)
Merítő
