A alaszkai hatóságok közbiztonsági okokból döntöttek a Bus 142-nek vagy Magic Busnak, azaz Mágikus Busznak nevezett híres jármű elszállítása mellett, mivel túl sokan sodorták magukat veszélybe a helyszínt kereső, kalandvágyó rajongók közül. 2009 és 2017 között körülbelül tizenötször kellett mentőakciót indítani: idén februárban például öt olasz túrázó életét mentették meg, egyikük súlyos fagyási sérüléseket szenvedett. 2010-ben egy svájci utazó, tavaly pedig egy fehérorosz nő fulladt az esőzések miatt megduzzadt folyóba – utóbbi hölgyet ráadásul a nászútján sodorta el a jeges víz.
Miután 1990-ben befejezte az egyetemet, Christopher McCandless az összes megtakarított pénzét, azaz mintegy húszezer dollárt az éhezés ellen küzdő jótékonysági alapítványoknak adta, megmaradt készpénzét elégette, majd családja legnagyobb döbbenetére maga mögött hagyta korábbi életét, és szó szerint világgá ment. Az autója egy áradásban hamar tönkrement, ezért fogta a holmiját, a gitárját, és alkalmi munkákat vállalva, idegenek vendégszeretetére bízva magát, végigstoppolt Észak-Amerikán, hogy végül az alaszkai rengetegben nomádként élhessen.
A modern kori Robinson-mese sajnos tragédiával végződött: alig négy hónap alatt McCandless harminc kilóra fogyott, és 1992 augusztusában, mindössze huszonnégy éves korában gyakorlatilag éhen halt az erdő közepén. A fiatalember szimbolikus történetére Jon Krakauer hívta fel a világ figyelmét először 1993-ban egy újságcikkben, majd három évvel később Út a vadonba címmel könyvet is írt róla. Sean Penn 2007-ben forgatott belőle Emile Hirsch főszereplésével és Eddie Vedder költői zenei aláfestésével nagyszerű filmet, ami két Oscar-díjat is nyert. A könyv népszerűsége révén egyébként McCandlesst a kortárs Thoreau-ként emlegették, hiszen visszatért a természetbe, és szellemi utazása érdekében lemondott minden kényelemről és elfordult az anyagi javaktól. Sokan viszont, különösen Alaszkában, mentális betegségként értelmezték meggondolatlanságát és hajthatatlanságát, amely végül a vesztét is okozta: szerintük minimum öngyilkos hajlamúnak kellett lennie, és felelőtlenség volt Krakauer részéről, hogy dicsőítette történetét. Az író erre válaszként úgy fogalmazott: „McCandless olyan, mint a Rorschach-teszt: az emberek azt olvassák ki a történetéből, amit belelátnak. Valaki egy idiótát lát, valaki pedig saját magát. Én az utóbbiak közé tartozom.”