Jugoszlávia az 1980-as évek második felétől egyre súlyosabb válságba süllyedt, és az országot végül szétfeszítették a gazdasági, politikai és legfőképpen az etnikai ellentétek. 1991 nyarán Horvátország és Szlovénia kikiáltotta függetlenségét, példájukat 1992. március 3-án követte Bosznia-Hercegovina. A köztársaságon belüli szerb, horvát és bosnyák közösség konfliktusai miatt egy hónappal később véres polgárháború tört ki, amely csak 1995-ben ért véget. A harcok során mintegy 100 ezer ember vesztette életét, és közel kétmillió kényszerült elhagyni otthonát. A háború egyik legtragikusabb fejezete a boszniai szerb enklávéba ékelődött, túlnyomórészt muszlimok lakta Srebrenicához kötődik, az itt elkövetett vérengzés a nemzetiségi ellentétek, a háborús szenvedések jelképévé vált.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-i határozatában öt másik boszniai várossal együtt Srebrenicát is védett övezetté nyilvánította, amely ettől kezdve a világszervezet holland békefenntartóinak védelme alatt állt. A könnyűfegyverzettel ellátott pár száz holland katona azonban nem volt képes ellenállni a jól felfegyverzett, Ratko Mladic tábornok vezette szerb erők támadásának, és 1995. július 11-én átadta nekik a menekültekkel zsúfolt települést. (A holland legfelsőbb bíróság tavaly úgy döntött, Hollandia 10 százalékban tehető felelőssé mintegy 300 boszniai muszlim haláláért, akiket az ENSZ-békefenntartók bázisáról hurcoltak el.) Az alku része volt, hogy a civilek sértetlenül távozhatnak, szállításukra buszokat rendeltek. A szerbek azonban a városon kívüli ellenőrző pontokon – a békefenntartók szeme láttára – leszállították és elhurcolták a férfiakat és a fiúkat, akiket a következő napokban brutálisan lemészároltak. A nőket, gyerekeket és időseket, több ezer embert a bosnyákok által ellenőrzött területek felé indították. Később a hágai Nemzetközi Törvényszék előtti perben a várost elfoglaló dandár két parancsnoka azt vallotta, hogy a kivégzéseket előre eltervezték, a cél az volt, hogy egyetlen muszlim se maradjon a településen.