982 éve hunyt el Szent István király

A szent király Pannóniát a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta az Úr Anyjának mennybevitele napján.

tróbl Alajos királyszobra 1906 óta áll a Halászbástya mellett Fotó: Róka László Fotó: Fotó: Róka László

A kisebb legenda – talán ugyancsak e körüli időre teszi – a besenyők egy csoportjának Magyarországra érkezését, amely után nem sokkal a király „betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már a lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett, mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerően behatolt, és a gyilkos tetthez egy csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be a lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban felriadt a király, és kérdezte, mi az, bár már tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette, az pedig parancsára cinkosait az árulásban leleplezte. A következő napon a király rendeletére a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta… Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idején, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.”

Hartvik e két szöveg szinte szó szerinti összeollózásával és részbeni kiegészítésével, illetve újraértelmezésével egy harmadikat készített. A nagyobb legendából átvette II. Konrád Magyarország elleni támadását, ezután szerkesztette művébe a kisebb legendából a besenyők érkezését, majd folytatta a történetet a király három évig tartó szüntelen betegségéről és felgyógyulásáról, végül az Imre halála felett érzett fájdalmáról. Ezután illesztette be a király elleni merényletről szóló, némiképpen átdolgozott részletet a kis legendából, kombinálva a nagy legenda – ugyancsak átformált – utódválasztásról szóló mondataival, és annak a király lázba eséséről szóló részével, melyet a következőképpen (vagy a csonkult szövegében ránk maradt nagy legenda alapján) folytatott: „láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait, először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek… E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.« Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örök Szűz Mária mennybevitelének az angyalok és emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara, s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, mi urunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1033. [helyesen: 1038.] évében az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék… Gyásztisztességére Pannonia minden tájáról összesereglettek a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s… az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték…”

Szent István halálának helyét nem ismerjük. Egyes feltételezések szerint Esztergomban hunyt el, Johannes Dlugossius viszont – aki saját korának megfelelően a királyi székhelyet ide helyezi – azt írja, hogy Budán. Temetkezőhelye mindenesetre ismert: a székesfehérvári királyi bazilika.

A legendák mindegyike azt jelzi, hogy Szent István egészsége – akár a rá nehezedő terhek, akár egyetlen fia és örököse elvesztése, vagy talán a korban kiemelkedőnek számító életkora (980 táján született), esetleg együttesen valamennyi okán – 1030. után meggyengült. Az egyetlen korabeli ábrázolás, amely róla ránk maradt, az 1031-ben a székesfehérvári bazilikának ajándékozott miseruha – ha ábrázolása egyéninek tekinthető – mindenesetre szakállt és bajuszt viselő, öregedő emberként ábrázolja a királyt. Ez természetesen nem mond ellent a kisebb legenda azon tudósításának, hogy István „szelleme fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte.”

Valamennyi róla szóló hagiografikus írás kiemeli, hogy életművét, különösen a magyar nép keresztény hitben megtartását rendkívül fontosnak tartotta, s ez az utódválasztásban is megmutatkozott. Mivel egyenes ági leszármazottja haláláig nem maradt életben, rokonai közül igyekezett olyat választani, aki elképzeléseit tovább viszi. Így esett döntése unokaöccsére, Orseolo Péterre (ur.: 1038–1041, 1044–1046).

A Hartvik-legenda és a 14. századi krónikakompozíció két fő szövegváltozata is arra törekszik, hogy Szent István eme elhatározását relativizálja, s Péter királlyá választását – ezzel együtt Vazul István döntése miatti lázadását, esetleges király elleni merényletét és mindezek miatt történő megvakíttatását – az ármánykodó Gizella királyné tettének tüntesse fel, lévén, hogy a későbbi magyar királyok Vazul leszármazottai közül kerültek ki, ugyanakkor Szent István államalkotó tevékenységét nem kívánva megkérdőjelezni, annak példájához, mércéjéhez, és rokonságához ragaszkodtak.

Kristó Gyula szavaival élve: „Az első magyar király 1038. augusztus 25-én halt meg. Vele a valaha élt legnagyobb magyar államférfi szállt sírba… azon kevesek közé tartozott, akik átformálták saját korukat. 45 évvel halála után, 1038-ban testét felemelték, és őt a szentek sorába iktatták. Attól kezdve… minden kor feladatul kapta, hogy meghatározza saját viszonyát Szent Istvánhoz, illetve az általa létrehozott értékekhez, Magyarországhoz, a magyar államhoz, a keresztény hithez.”

Dr. Teiszler Éva, tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet

A cikk teljes tartalma IDE kattintva érhető el.