„Minden gondolatunk, minden tervünk azt célozza: hogy lehetne benneteket vidámabbá, életrevalóbbá, műveltebbé, derekabbá tenni” – mondta diákjainak sok-sok évvel ezelőtt Karácsony Sándor (1891–1952) író-pedagógus, aki elsősorban szeretettel fordult a tanítványai felé, és a gyerekekkel autonóm személyiségként foglalkozott.
Nevelni, tanítani, új utakat mutatni a diákoknak különleges hivatás, ugyanakkor az eredményes tanár-diák (szülő-gyerek) kapcsolat nem nélkülözheti a fegyelmet. S azt is jól tudjuk, hogy a tanár és a tanuló kapcsolatát a szülő és a gyermek egymáshoz való viszonya alapozza, határozza meg.
Ez a kapcsolat azonban sokat változott és változóban van ma is. Számos példát ismerünk a családunkban, ismeretségi körünkben a hagyományos tekintélyelvű nevelésre vagy akár a „gyermekem legjobb barátja szeretnék lenni” elképzelésre is.
Pálcától a pofonig
Az egyiptomi, a görög, majd a római kultúra is gyakran alkalmazta a testi fenyítést mint a fegyelmezés eszközét. A megvesszőzés, a sarokba állítás vagy a körmös egészen a XX. század elejéig része volt a tanárok eszköztárának. A XIX. század végétől már számos pedagógus tett hitet a korábbiaktól gyökeresen eltérő, gyermekközpontú nevelési technikák mellett.
Maria Montessori (1870–1952) olasz orvosnő-pedagógus például így fogalmazott A gyermek felfedezése című könyvében: „A tanító leggyakrabban azért parancsol, mert ő az erős, és azért követel engedelmességet a gyermektől, mert az a gyenge. Pedig a felnőttnek a gyermek előtt szerető és avatott vezetőként kellene mutatkoznia, aki végigsegíti őt a mennyei birodalomba vezető úton.”
Az elhíresült makarenkói pofon az orosz pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko (1888–1939) nevéhez fűződik, aki a testi fenyítést valójában elítélte. Pedagógiai hősköltemény című regényében úgy ír az elhíresült pofonról mint pedagógiai hibáról, téves lépésről, illetve őszinte és pillanatnyi emberi reakcióról.
Nincs egyedül üdvözítő megoldás, a gyereknevelésben rengeteg múlik a személyiségen, a mások helyzetébe beleélő készségen, a nyitottságon és a tudatosságon. Európában a 60-as, Magyarországon a 80-as, 90-es években intézményi formában jelentek meg az alternatív oktatási módszerek.
Ma már választhatunk az alternatív iskolák gyermekközpontú, a fegyelmezést egyedi módon értelmező megoldásai és az állami iskolák hagyományosabb szemlélete között. Miközben az oktatási paletta színesedett, a társadalom szerkezete is alapos változáson ment át.
Szomorú, de az iskolaőrség felállítását a sajnálatosan növekvő számú tanárverések, az előforduló szülői agresszió indokolta.
– Alapvető gond, hogy gyakran elfelejtjük: a tanulás kemény munka. A többórás koncentrált figyelemhez – ami pedig a diákok napi feladata – önfegyelem is kell. Adott esetben gondot jelenthet a sok iskolán kívüli foglalkozás, szakkör. A szülő „megrendelőként” teljesítményt vár a gyerektől az iskolában és a különórákon egyaránt. Ebben a viszonyrendszerben azonban maga az iskola is szolgáltatóvá válik – magyarázza Fábián Bertalan, a gödöllői Török Ignác Gimnázium igazgatója.
– Ráadásul a pedagógusok társadalmi megítélése gyakran nem pozitív, hiszen ma anyagi alapon értékelünk. A körülöttünk élő családok szerkezete is különböző: sok esetben a hagyományostól eltérő értékrendek hatnak a gyerekekre, ezért az iskola, a tanár iránti viszony is megváltozott.