A régi katonacsaládból származó Kutuzov a tüzérmérnöki iskola elvégzése után az 1760-70-es évek lengyel és török háborúiban szolgálva emelkedett a ranglétrán, 1774-ben súlyos fejsérülése következtében elvesztette jobb szemét. Az 1787-91-es újabb török háborúban már vezérőrnagyként vett részt, sokat tanult az orosz hadművészet megalapozójától, Alekszandr Szuvorovtól, amikor parancsnoksága alatt harcolt. II. Katalin cárnő 1792-ben konstantinápolyi követté nevezte ki, 1795-től Finnország katonai kormányzójaként képviselte hazáját a Poroszországgal és Svédországgal folytatott tárgyalásokon, 1799-től Litvánia, 1801-től Szentpétervár katonai kormányzója volt. I. Pál cár meggyilkolását követően kegyvesztett lett és 1802-ben nyugdíjazták.
I. Sándor cár 1805-ben visszahívta és a Bonaparte Napóleon francia császár elleni háborúban az osztrákok megsegítésére küldött orosz hadsereg élére nevezte ki. A hadműveletek tényleges irányítására azonban Kutuzovnak nem volt lehetősége, és hiába ellenezte az austerlitzi csatát, majd mentette meg csapatait a teljes széteséstől a vereség után, őt tették meg bűnbaknak és leváltották.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Napóleon Oroszország ellen készül és az elhúzódó török háború akadályozza az orosz felkészülést, I. Sándor cár 1811-ben ismét reaktiválta Kutuzovot. A hadvezér a moldvai hadszíntéren az erődítmények ostroma helyett a mozgékonyságra helyezve a hangsúlyt fél év alatt bekerítette az egész török hadsereget. Az 1812. májusi békével Oroszország megszerezte Besszarábiát, Kutuzov hercegi címet kapott.
Napóleon 1812. június 12-én hadüzenet nélkül indította meg a világ addigi legnagyobb hadseregét Oroszország ellen. Az orosz főparancsnok, a felperzselt föld taktikáját alkalmazó Barclay de Tolly folyamatosan hátrált, majd augusztus 18-án a háború első nagyobb ütközetében elvesztette Szmolenszket. A kudarc után néhány nappal I. Sándor menesztette a népszerűtlen és a közvélemény által gyávának tartott tábornokot és Kutuzovot nevezte ki helyére.
Kutuzov elődjéhez hasonlóan tisztában volt azzal, hogy Napóleon ellen nyílt csatát vállalni veszélyes lenne. A francia császár ugyanis nem a területszerzésre, hanem az ellenség katonai megsemmisítésére törekedett, a csatákban számbeli fölényt teremtve és kihasználva csapatainak gyorsaságát és mozgékonyságát (egyik mondása szerint „Isten az erősebb zászlóaljak oldalára áll”.) Kutuzov csak a hatalmas ország belsejében akarta felvenni a harcot, amikor a Grande Armée utánpótlási vonalai már megnyúltak és sebezhetővé váltak, de az udvar nyomására 1812. szeptember 7-én Borogyinónál, Moszkvától 110 kilométerre mégis csatára kényszerült. A napóleoni háborúk legvéresebb ütközetében mintegy 250 ezer katona nézett farkasszemet egymással és egyharmaduk, 90 ezer ember maradt holtan vagy sebesülten a csatamezőn. Az ütközet sportnyelven szólva döntetlenül végződött, a nap végén egyik fél sem mondhatta magát győztesnek, azaz inkább mindketten annak mondták magukat.
