Egy kistiszaháti asszony és egy ókori kelta edény találkozása

Dombrádról tartok Kistiszahát felé, több mint kétezer évet visszafele haladva az időben. A faluból, pontosabban pár éve városi státussal rendelkező településről keskeny kövesút vezet a Tisza-töltéssel párhuzamosan a huszonöt-harminc házból álló tanya felé. Asztalsimaságú a táj. Máskor messzire ellátni, de most vastag pára gomolyog, kísérteties árnyakként lebegni látszanak az út menti fák, bokrok.

Borzongató februári nap, az ember így képzeli el a kétezer évvel ezelőtti, boszorkányokkal, lidércekkel telezsúfolt időket.

Amikor kis szél támad, s odébb tolja a gomolygó párát, kiszállok az autóból, s megpróbálom elképzelni, mit láthatott akkor a dombrádi, kistiszaháti ember. Aki persze akkor még nem volt se dombrádi, se kistiszaháti, merthogy aligha létezett ilyen hely. S ha létezett is, egészen biztosan nem Dombrád meg Kistiszahát volt a településfélék neve. Nos, hát a nemlétező dombrádi, kistiszaháti ember sok mindent láthatott akkor is, de nem almáskertet.

Kelta települések Krisztus előtt 275 körül
Fotó: Wikipedia Commons

Meg kukoricatarlót sem, mert a tengeri köztudomásúan Amerikából származik, amit alig hatszáz éve fedeztek fel az európaiak, a mi kistiszaháti edényünket használó kelták pedig még Krisztus születése táján eltűntek a Kárpát-medencéből.

A tudósok szerint a kelták a bronz-, illetve vaskor egyik legjelentősebb népe, ők népesítették be az egész kontinenst a Brit-szigetektől kezdve a Kárpát-medencén át egészen a Földközi-tenger innenső partjáig.

Élelmes, kiterjedt kereskedelmet folytató nemzet volt a kelta. Jól megmunkált bronz- és vasáruiknak, fegyvereiknek alig akadt párjuk, de a sókereskedelmet is a kezükben tartották.

A tavaly ősszel Baranyában feltárt kelta leleten megtalálható az indoeurópai kultúra egyik legősibb szimbóluma, a triszkelion, azaz hármas spirál
Fotó: YOUTUBE

Rengeteg nyomot hagytak maguk után, a történelmi Magyarország területén is számtalan bronzöntő műhelyt találtak a régészek.

Nagyobb öntőműhelyek voltak például a Szatmár megyei Domahidán, Gömörben Sajó­gö­mö­rön, Biharban Szentpéterszegen, Békésben Füzesabonyban, továbbá Tiszakécskén, Dunaföldváron, Tiszaföldváron és a zempléni Bodrogkeresztúron is, ami légvonalban nincs is olyan messze Dombrádtól, talán harminc-harmincöt kilométerre. Bodrogkeresztúr azonban hegyek közt fekszik, ahová könnyen felhúzódhatott a nép, ha kiöntött a Bodrog. Megfelelő, biztonságos élőhelyet alakíthatott ki magának, de

a mai Rétközt, ahová Dombrád is tartozik, még százötven éve is szinte teljes egészében víz borította.

– A csónak volt a legfontosabb közlekedési eszköz – avatott be a régi világ titkaiba Karászi Zsolt helytörténész, még mielőtt elindultam volna a városból Kistiszahát felé.

A régi öregek például még a távoli Sárospatakra is azzal jártak, ha pedig beállt a tél, gyalog tették meg az utat, át a jégen.

Használták persze a lábukat is, de csak ritkán, hiszen például a ma három kilométerre fekvő szomszédos faluba, Tiszakanyárra három napig tartott a menet – igaz, kerülgetve a goroncokat, a vízből kiemelkedő homokhátakat, megtettek közben talán hatvan kilométert is.

Nekünk nem kell annyit mennünk, hogy Kistiszahátra érjünk. Jó helyen járhatunk, mert négy-öt kilométer után feltűnik egy nagy, meredek domb, minden bizonnyal egy kurgán, más néven kunhalom, ahová a háromezer évvel ezelőtti ember temetkezett.

Mi mindent találnánk ott, ha óvatosan belefúrnánk! Közelében egy jóval fiatalabb, de így is tekintélyes fenyőfa, az út másik oldalán meg egy düledező épület.

A másodjára is megtalált kelta edényt Nagy Irénke virágtartóként használta
Fotó: SZABADFOLD.HU / SZERETLEKMAGYARORSZAG.HU

Ehhez nemigen volt közük a keltáknak, a helyi termelőszövetkezetnek annál több – valami istállóféléül szolgált, de hogy felszámolódtak a téeszek, ebek harmincadjára jutott ez is. Valamikor komoly tanyaközpont lehetett ez, de ma már csak a falmaradványok emlékeztetnek a múltra.

Az egyik helyen vastag rönkökkel megpakolt teher­autó parkol. Gondoltam, megkérdem a sofőrt, hogy hallott-e a nevezetes edényről, de nincs sehol. Nincs azonban különösebb baj, hiszen pár száz méter után feltűnik öt ház, s kettőnek a kéménye is füstöl. A legelsőből épp akkor lép ki egy fiatalasszony, amikor eléjük érünk.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

„Újrahasznosított” leletek – Restauráció

Értékes ajándékot kapott a nyíregyházi Jósa András Múzeum 2011 januárjában. Nagy Sándor dombrádi lakos nagy méretű edénytöredékkel lepte meg a közgyűjteményt. A maradványok restaurálása után kiderült, az adomány nem akármi: egy kétfülű, emberfejjel díszített álkantharoszról (ivócsésze) van szó, amely azért is különleges, mivel csupán öt ilyen leletről tudnak a Kárpát-medencében.

Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.