Dombrádról tartok Kistiszahát felé, több mint kétezer évet visszafele haladva az időben. A faluból, pontosabban pár éve városi státussal rendelkező településről keskeny kövesút vezet a Tisza-töltéssel párhuzamosan a huszonöt-harminc házból álló tanya felé. Asztalsimaságú a táj. Máskor messzire ellátni, de most vastag pára gomolyog, kísérteties árnyakként lebegni látszanak az út menti fák, bokrok.
Borzongató februári nap, az ember így képzeli el a kétezer évvel ezelőtti, boszorkányokkal, lidércekkel telezsúfolt időket.
Amikor kis szél támad, s odébb tolja a gomolygó párát, kiszállok az autóból, s megpróbálom elképzelni, mit láthatott akkor a dombrádi, kistiszaháti ember. Aki persze akkor még nem volt se dombrádi, se kistiszaháti, merthogy aligha létezett ilyen hely. S ha létezett is, egészen biztosan nem Dombrád meg Kistiszahát volt a településfélék neve. Nos, hát a nemlétező dombrádi, kistiszaháti ember sok mindent láthatott akkor is, de nem almáskertet.
Fotó: Wikipedia Commons
Meg kukoricatarlót sem, mert a tengeri köztudomásúan Amerikából származik, amit alig hatszáz éve fedeztek fel az európaiak, a mi kistiszaháti edényünket használó kelták pedig még Krisztus születése táján eltűntek a Kárpát-medencéből.
A tudósok szerint a kelták a bronz-, illetve vaskor egyik legjelentősebb népe, ők népesítették be az egész kontinenst a Brit-szigetektől kezdve a Kárpát-medencén át egészen a Földközi-tenger innenső partjáig.
Élelmes, kiterjedt kereskedelmet folytató nemzet volt a kelta. Jól megmunkált bronz- és vasáruiknak, fegyvereiknek alig akadt párjuk, de a sókereskedelmet is a kezükben tartották.
Fotó: YOUTUBE
Rengeteg nyomot hagytak maguk után, a történelmi Magyarország területén is számtalan bronzöntő műhelyt találtak a régészek.
Nagyobb öntőműhelyek voltak például a Szatmár megyei Domahidán, Gömörben Sajógömörön, Biharban Szentpéterszegen, Békésben Füzesabonyban, továbbá Tiszakécskén, Dunaföldváron, Tiszaföldváron és a zempléni Bodrogkeresztúron is, ami légvonalban nincs is olyan messze Dombrádtól, talán harminc-harmincöt kilométerre. Bodrogkeresztúr azonban hegyek közt fekszik, ahová könnyen felhúzódhatott a nép, ha kiöntött a Bodrog. Megfelelő, biztonságos élőhelyet alakíthatott ki magának, de
a mai Rétközt, ahová Dombrád is tartozik, még százötven éve is szinte teljes egészében víz borította.
– A csónak volt a legfontosabb közlekedési eszköz – avatott be a régi világ titkaiba Karászi Zsolt helytörténész, még mielőtt elindultam volna a városból Kistiszahát felé.
A régi öregek például még a távoli Sárospatakra is azzal jártak, ha pedig beállt a tél, gyalog tették meg az utat, át a jégen.
Használták persze a lábukat is, de csak ritkán, hiszen például a ma három kilométerre fekvő szomszédos faluba, Tiszakanyárra három napig tartott a menet – igaz, kerülgetve a goroncokat, a vízből kiemelkedő homokhátakat, megtettek közben talán hatvan kilométert is.
Nekünk nem kell annyit mennünk, hogy Kistiszahátra érjünk. Jó helyen járhatunk, mert négy-öt kilométer után feltűnik egy nagy, meredek domb, minden bizonnyal egy kurgán, más néven kunhalom, ahová a háromezer évvel ezelőtti ember temetkezett.
