Ötven éve hunyt el Fettich Nándor régész

A 20. század magyar régészetének legendás alakja a honfoglaló magyarok egyik leginkább átfogó szemléletű kutatója volt.

Fettich Nándor (b) és Bartucz Lajos (j) a kenézlői ásatáson Forrás: Magyarságkutató - Horváth Ciprián: Kenézlő-Fazekaszug II. számú honfoglalás kori temetője

A legkiválóbban, legpontosabban rajzoló régészeink közt tartjuk számon (László Gyula mellett, aki szintén nagyot alkotott képzőművészként is, nem csak tudósként), és ez ma is fő erény egy régésznek, mert a jó érzékű, értelmező rajzot semmilyen fotodokumentáció nem pótolhatja – bár hozzátehetjük, hogy a fotodokumentációban is sokkal igényesebb volt elődeinél (pl. a tárgyak hátlapjának, oldallapjának fotóit először ő követelte meg). 1923-tól dolgozott a Nemzeti Múzeumban 1949-ig, amikor is politikai okokból távolították el; számos ásatás fűződik a nevéhez, de emellett tanulmányútjai is voltak, rengeteget publikált – ma megdöbbenünk ezen a munkabíráson, abban a korban több nagy kutatónk alkotott ebben a tempóban. Ásatásainak egy részét még így sem volt módja publikálni, ez a feladat utódaira maradt, de kiválóan dokumentált ásatási anyagai mintául szolgálhattak az egész szakmának.

Pályájának szinte kezdetén nagy gyorsasággal követték egymást különböző korszakokat, kultúrákat tárgyaló, de egyként ma is jelentősnek mondható művei: Az avarkori műipar Magyarországon I. Fogazási ornamentika és ötvöseszközleletek (Budapest, 1926, egyébként ez volt a nyitókötete a Nemzeti Múzeum általa alapított Archaeologia Hungarica c. sorozatának, amely kétnyelvű monográfiáival szinte felmérhetetlenül sokat tett azért, hogy tudományos eredményeinkről Európa tudomást szerezzen), A zöldhalompusztai szkíta aranylelet (Budapest, 1928), Bronzeguss und Nomadenkunst. Auf Grund der ungarländischen Denkmäler (Prága, 1929). A látszatra egymástól távoli témákban közös a tárgyismereten alapuló, részletekbe menő tipológiai gondolkodás, közös az, hogy egy egész kultúrát tekint át, és közös természetesen a nomád népek művészete mint központi kérdés. Ezt a művészetet mindig egységben látta, a pontusi görög vagy a germán világhoz fűződő kapcsolataival együtt; mivel a fémművesség technológiai kérdéseiben mindenki másnál jártasabb volt, az erre épülő összefüggéseket, a tipológiát is minden korábbinál tökéletesebb fokra tudta emelni.

A képen az 50 éve elhunyt Fettich Nándor régész
Fotó: helyismeret.hu

A honfoglaláskorra és a hunkorra már inkább a ’30-as években irányult a figyelme. Bár ekkor is publikált avar és szkíta témában, ennek az évtizednek, sőt talán egész pályájának főműve A honfoglaló magyarság fémművészete (Archaeologia Hungarica XXI., Budapest 1935, 1937). A hatalmas munkát máig nem tudta kiváltani más összefoglalás, nem csak az akkor ismert legfontosabb leletek lehető legpontosabb közlése, hanem koherens értelmezésük miatt sem. A honfoglaló magyar művészetnek mint egységes egésznek a művészettörténeti értelmezését több tanulmányban és kötetben is megfogalmazta. De éppen akkora közfigyelmet keltett a korszak néhány kiemelkedő egyedi műkincse: a prágai Szent István-kard, a bécsi ún. Nagy Károly-kard (valójában a legpompásabb ismert honfoglaló szablya) vizsgálatával. 1838-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Többször ajánlottak neki egyetemi tanárságot is, de ezt visszautasította, teljesen a kutatásnak szentelte életét. Az Archaeologia Hungarica mellett ekkor szervezett meg egy mai napig élő és élvonalbeli régészeti folyóiratot is: a Folia Archaeologicát, amelynek alapító szerkesztője volt.

Ezt a töretlenül haladó, eredményekben gazdag pályafutást törte meg végzetesen 1945, a tudóst élete utolsó negyedszázadára méltatlan körülményekbe kényszerítve.

Fettich Nándor kellemetlenül egyenes ember volt, aki soha nem rejtette véka alá, hogy csak tudományos szempontokat ismer el munkájában, politikait soha. Sokan voltak ’45 előtt is, akik ennek egyáltalán nem örültek (azonfelül természetesen nagyon sokan irigyelték sikereiért is), de akkor senkinek eszébe nem jutott ezért megtörni a karrierjét; 1945-től azonban egyes a kommunista hatalom szolgálatába szegődött ellenségei öt éven át próbálkoztak, míg teljes sikert nem értek el. Az ürügyet könnyű volt megtalálni: Fettich tudományos pályafutása csúcspontján kényszerűen hivatali hatáskörbe is került, és éppen 1944 júniusában nevezték ki a Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettesévé, októberében pedig a főigazgatói teendők ellátásával is megbízták – nyilván kettős okból: ekkor már a főigazgatónak és minden munkatársnak is az egyetlen és mindent felülíró feladata a múzeum anyagának megmentése volt, s erre közismert precizitásával ő volt a legalkalmasabb, másrészt egyszerűen ő volt az, aki ott maradt és nem meneküléssel foglalkozott... Ráadásul volt tapasztalata a mentési feladatokban: 1941/42 fordulóján kormánymegbízásból László Gyulával kettesben az akkor német megszállás alatt levő kijevi Ukrán Nemzeti Múzeum népvándorláskori, erős magyar vonatkozású anyagát vette számba – és helyezte biztonságosan őrzött helyre a háború alatt. (Ezt persze később sokan próbálták vádként fordítani ellene, de eljárásukat mi sem igazolja jobban, mint hogy 1944 nyarán az ellenséges szovjet állam is elismerte mint helyes, értékmentő tevékenységet.)

Fettich Nándor (b) és Bartucz Lajos (j) a kenézlői ásatáson
Fotó: Magyarságkutató – Horváth Ciprián: Kenézlő-Fazekaszug II. számú honfoglalás kori temetője

Most nagyrészt Budapesten is sikerült az óriási feladatot teljesíteni, a Nemzeti Múzeum anyagának oroszlánrésze megmenekült az ostromban, méghozzá a helyszínen, nem menekítették külföldre és el sem zsákmányolták. Az orosz megszállókkal eredményesen tudott tárgyalni, azok elismerték tevékenységét – magyarországi kiszolgálóiknak azonban sikerült úgy interpretálni tevékenységét, hogy az kollaborálás a németekkel. 1945 tavaszán lemondatták pozíciójáról, utána az igazoló bizottság nem igazolta le, kényszernyugdíjazták, majd ezt még sikerült visszavonatni és 1945–49 közt tovább dolgozhatott a múzeumban, beosztottként, ám a nemtelen támadások tovább zajlottak. Természetesen felrótták neki kijevi kiküldetését, majd az Esterházy-gyűjtemény pusztulását az ostrom alatt (ehhez semmi köze nem volt, ezt a tulajdonosok szerencsétlenül megválasztott védelmi intézkedései okozták).

1949-ben ezekre az ürügyekre hivatkozva véglegesen kényszernyugdíjazták, ebből természetesen megélni nem lehetett, így az európai hírű tudós 1949–59 közt a legkülönbözőbb fizikai munkakörökben volt kénytelen dolgozni a betevő falatért, 1950-ben pedig akadémiai levelező tagságát is megszüntették.

Hogy erre mi szükség volt, amikor már egy éve megfosztották a kutatás lehetőségétől? A Magyar Tudományos Akadémia megszállása és tönkretétele tudatos és fájdalmasan sikeres taktika volt a kommunista diktatúra részéről, aminek hatását máig hordozzuk magunkkal: ezekben az években számos tudós tagságát szüntették meg a legkiválóbbak közül, akikről úgy látszott, nem lesznek hajlandók a kollaborálásra, míg teljesen tudományos teljesítmény nélküli, mára elfelejtett senkiket jutalmaztak a tagsággal. Így vált lehetségessé, hogy az Akadémia működését az ’50-es években eluralta a szélsőbalos, a rendszert a végsőkig hűen kiszolgáló szellem.

Megdöbbentő, hogy Fettich Nándor egy darabig még e körülmények közt is tudott alkotni. Új kutatást végezni, pláne ásatni már nem állt módjában, de számos megírt vagy tervezett munkája volt még tarsolyában, és eddigi kutatási adataiból új szintézist alkotni is lehetséges volt: így aztán az 1950-es években még jelentek meg addigi munkáit folytató új közleményei, köztük két monográfia is: Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez (Budapest, 1951.), illetve A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet (Budapest, 1953). Ekkor vált tehát a hunok régészetének első számú szaktekintélyévé, s ezek a munkái máig megkerülhetetlenek.

Mivel régészeti kutatáshoz nem jutott, újat kutatni viszont lételeme volt, egészen új tudományágak felé is kitekintett, az évtized végétől sorozatban készültek néprajzi publikációi. Nem is jelentéktelenek: az elsők közt volt, akinek az archaikus népi imádságok felé fordult a figyelme, s 1971-ben erről jelent meg életében utolsó cikke.

1959 után korlátozottan engedték dolgozni, bár soha nem kerülhetett újra teljes szakmai állásba, és ha nem is vezetőként, de egy jelentős új ásatást véghezvihetett: a pilismarót-basaharci avar temetőét.

(Persze ezt csak mint utolsó lehetőséget kell itt kiemelni: ha a huszas-harmincas évekbeli ugyanilyen fontos ásatásait is név szerint említenők, kétszeresére duzzadna ez a megemlékezés.) Utolsó fontos régészeti publikációja ennek a közlése volt. Ekkor, eddigi alapvető munkái után az avarokról és honfoglaló őseinkről, a figyelme a velük együtt élő szlávok régészeti hagyatékára terelődött: fontos téma ez, amit abban az időben nemigen kutattak (ez is politikailag kényes terület volt, a szovjet birodalom égisze alatt egyfajta pánszlávizmus is jellemző volt a marxista kutatásra; ráadásul a bizonytalan és az avar/honfoglaló kultúrához képest bizony elég silány leletanyaggal nem is feltétlen kellemes foglalkozni), pedig nem szabad átengedni a szomszéd országok sokszor elfogult történettudománya számára. Sajnos ebből már a szintézis nem valósulhatott meg, sőt az ekkor már beteg és természetesen eléggé elkeseredett Fettich Nándor számára a kegyetlen sors egy tudományos tragédiát tartogatott a pálya lezárásául: utolsó munkája volt az első életében, amely szinte teljesen félresikerült. A zempléni „fejedelmi sír”, egy jelentős előkelő honfoglaló temetkezés értelmezése volt ez, amelyet ő nagyfejedelmi sírnak (sőt, Álmos fejedelem sírjának) értelmezett s erre a túlzó feltételezésre épített egy történeti interpretációt. A régészszakma szinte teljesen elutasította e művét, ami keserű dolog, de jogos: egy nagy tudós emlékét legjobban alighanem az sértené, ha a tévedését is dogmaként őriznők a tisztelet hamis ürügyén.

Éppen elég időtálló felfedezés, módszertani újítás, pótolhatatlan írásmű maradt Fettich Nándor után méltatlan mellőztetése és nem sokkal ezután életművét csonkán lezáró halála dacára ahhoz, hogy emlékét megbecsülésben őrizze a mi korunkban és remélhetőleg még sok nemzedéken át.

A szerző a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója

Az eredeti cikket ITT érheti el.

Kiemelt kép: Magyarságkutató – Horváth Ciprián: Kenézlő-Fazekaszug II. számú honfoglalás kori temetője