A 20. század magyar régészetének vannak legendás alakjai, akiknek nem csak tudományos felismerései jelentettek maradandó értéket, hanem a tudomány ügyének való elkötelezettséget egész életpályájuk, egyéniségük mutatta, valamint azt is, hogy a tudományt nem pusztán önmagáért művelik, hanem a magyarság egészének javáért. Ezek közül való volt Fettich Nándor (1900. január 7. – 1971. május 17.),
akit a mai napig a Kárpát-medence nomád népei: a szkíták, az avarok, a honfoglaló magyarok egyik leginkább átfogó szemléletű kutatójaként tartunk számon.
Pedig pályája nem így indult: egyetemi tanulmányai során klasszika-filológiát tanult, úgy látszott, római kori régészettel fog foglalkozni, doktorátust Pannóniai fogadalmi táblák című értekezésével szerzett 1922-ben. (Számos helyen tévesen 1921-es évszámot említenek; csekély a különbség, 1922 januárjában doktorált, mindenképp tüneményes fiatalon, s az évszámtévedés nyilván öntudatlanul ezt a tényt emeli már-már legendává.) A következő évben azonban már – egyebek mellett – későbbi fontos kutatási területéről, a népvándorláskori művészet motívumairól írja Sárkányábrázolások a magyarországi népvándorláskori emlékeken c. tanulmányát.
Ha megpróbálunk választ keresni a kérdésre, mi a közös e kimagasló régész-egyéniségekben, ami lehetővé teszi, hogy ekkora hatással legyenek a tudomány fejlődésére, az egyik ilyen elem feltétlenül a széles tárgykörben, különböző korszakokban és térségeken, ráadásul a társtudományokban való jártasság, amit az 1920-as években még nem hívtak interdiszciplinaritásnak, viszont e nagy kutatóknál jobban működött, mint ma, amikor már van neve és elvárják alkalmazását. A másik az eredeti források pontos megértésének képessége, amelyet klasszika-filológiai végzettsége megadott számára, sőt kitűnt abban is kortársai közül, hogy a szakirodalom megismeréséért elsajátított akkoriban különlegességnek számító nyelvet is.
A népvándorláskor, a magyar őstörténet kutatása már a huszas-harmincas években sem volt eredményes orosz nyelvismeret nélkül, amit ő ekkor már megszerzett, sőt két tanulmányútja is volt a Szovjetunióban, ahol olyan őstörténetünkhöz kapcsolható leletanyagot ismert meg, amely idehaza nem volt elérhető. A harmadik pedig a tárgyi valóság mély megértése és tisztelete, hiszen a régészet csak a tárgyak közvetítésével juthat el az egykori élethez; a tárgyak ismerete pedig egyfajta művészeti, főleg iparművészeti érzéket igényel. Ő pedig fő témáját, a népvándorláskor fémművességét olyan mélyen kívánta megérteni, hogy kitanulta az ötvösmesterséget is, s később mint műötvös, a művészetben is maradandót alkotott (említésre méltó, hogy emellett még a Zeneakadémiát is végezte). A mai technicista tudományszemlélettől ez a magyarázat idegen, de régen ezzel a mélyen gondolkodó tudósok tisztában voltak – László Gyula hagyta ránk az emlékét, hogy az akkor talán a világon legnagyobb koraközépkori művészettörténész, Josef Strzygowski mondta Fettichnek: „Ön azért olyan kitűnő régész, mert kitűnő muzsikus.”