Juhász Gyula nagyváradi Kispipája

Lám, gyanús módon ismét földdel lett egyenlővé a magyar múlt egy nagyváradi darabkája.

Irodalomtörténetünk szempontjából is jelentős hely volt a nagyváradi Kispipa vendéglő Fotó: Balázs D. Attila

Mennyire örültem, amikor néhány éve Péter I. Zoltánnal, Várad kiváló helytörténészével sikerült megfejtenünk, hogy hol is működött szülővárosunkban a legendás újságírótanya: a Kispipa vendéglő! Az az irodalomtörténeti szempontból is emblematikus hely, amelynek „hollétét” kitörölte a fejekből a kommunizmus. A kutatásban egy, a semmiből felbukkant képeslap volt a kulcsunk, ennek a kerthelyiséget ábrázoló felvételnek a párja, amelyen a Kispipa belseje szerepelt. Zoltánnak ezt az itt látható régi lapot viszont már nem mutathattam meg, mert tavaly váratlanul elhunyt.

De miért is érdekes a Kispipa, s miért épp most kell szólni róla? Mert nemrég lebontották a helyi magyarság szeme láttára. Jóformán torzója sem maradt, és sokan ma sem tudnak róla semmit.

Lám, gyanús módon ismét földdel lett egyenlővé a magyar múlt egy nagyváradi darabkája, egy a város kellős közepén megbúvó épület, amely már régóta nem üzemelt vendéglőként. Működött itt „munkásklub”, majd a rendszerváltás után az egyik első konditerem, internetkávézó, pincéjében rock-kocsma, melyek generációm számára amúgy meghatározó helyszínek voltak. Ám a végleges és értelmetlennek tűnt bezárás előtt mi sem voltunk tudatában annak, hogy itt egykor a „kispolgári étterem és a hortobágyi csárda szerencsés keveréke” üzemelt, hogy Dutka Ákost idézzem. Csak a míves ajtófélfák, ablakkeretek, üvegezések árulkodtak, minden más részlet áldozatul esett az eltörlés „kultúrájának”.

Irodalomtörténetünk szempontjából is jelentős hely volt a nagyváradi Kispipa vendéglő
Fotó: Balázs D. Attila

Itt működött hajdan a Kispipa, amit kivégzett a hálátlan utókor. A fotó 2019. októberi, de ma is ugyanez a látvány fogadja az utazót
Fotó: Balázs D. Attila

Aztán meglepődtünk, amikor jött a felismerés, hogy valójában a Szent János (még korábban Pokol, ma Ady Endre) utca legelején, az 5. szám alatt, a színháztól egy ugrásra csapolták a város egyik legremekebb magyar sörét. Itt volt az igazi Kispipa, ahol még a szabadkőművesek szellemi kalodájában vergődő Ady is gyakran megfordult megannyi újságíró, nyomdász, és bizonnyal számos ősi képeslapkiadó társaságában. És a trianoni gyász költőjének, Juhász Gyulának is ez volt az egyik „kedvenc esti fészke”, ahol a jóízű érmelléki kadarkát kortyolgatta.

De önök szerint számít is valamit egy magyar város ódon épülete egy új honfoglalónak, aki az őshonos lakosságra ma is úgy tekint, mint valami ideiglenesen állomásozó jöttment turistacsoportra? Persze, hogy semmit. Pontosabban helyszínt egy újabb „terrorbontáshoz”.

Képeslapunk amúgy valódi kuriózum. A két világháború közötti román világban jelent meg, hiszen hátlapján már a Cartă-Postală felirat olvasható, s elöl is a város első román neve, az Oradea-Mare köszön vissza. De az étteremtulajdonos, Czipóth Ferenc, a budapesti Drexler vendéglő egykori főpincére szembement a hatalommal, és magyar feliratot is nyomatott képeslapjára. Ráadásul a felvétel is sokatmondóan zöldes árnyalatú. Ennyi maradt mára a Kispipából.

És maradt megint csak a düh. Hogy a város lakosságának negyedét kitevő, több mint negyvenezres magyarság egyre csak veszíti múltjának kisebb-nagyobb bástyáit, amelyek a régi polgári világra emlékeztetnek. Mert a nagyberuházások és a presztízs-épületfelújítások mellett így, apránként őrlik porrá ma a magyar múltat Szent László városában, hiszen az utóbbi években nem csak a Kispipa vált áldozattá.

Sorozatunk negyedik részében az egyik legnagyobb erdélyi sóbányánk mélyére röpít egy nyolcvanesztendős fotólap.

A sorozat további epizódjait ITT tekintheti meg.