Nem először szól időutazós sorozatunk a híres erdélyi bányavárosról, hiszen néhány hete a Verespatak: kinek az aranytartaléka? című részben már szó esett róla egy érdekes képeslap révén. Az írás megjelenése után nem sokkal a település megkapta a veszélyeztetett világörökségi minősítést, ami komoly akadályt gördített a természet és kultúrarombolók elé, akik ciános külszíni aranybányát terveztek létesíteni itt, Erdély szívében.
A szóban forgó cikkem eközben érdekes „karriert” futott be a román sajtóban. A tipikusan „támogatásokból” élő „függetlenek” által futtatott G4Media.ro portál vélhetően legnagyobb nézettségét produkálta az az anyag (több mint 56200-an olvasták), amit a Magyar Nemzetes verespataki írás kielemzéséből és pontatlan fordításából hoztak össze.
A román cikkből többek között kimaradt maga a Trianon szó is, pedig fontos igazodási pontnak szántam. Ám a román anyaghoz hozzászólók végeláthatatlan puffogása, és a szokásos Dnyesztertől a Tiszáig szlogen ismételgetése mellett érdemben semmit nem tudtak kezdeni azzal, hogy Verespataknak magyar múltja is van, és ezt alapjaiban nem csak a képeslapok bizonyítják. Elég hozzá egy régebbi térkép.
Ám, ha már a román sajtó ennyire érdeklődik, akkor prezentáljunk nekik most egy olyan képeslapot is, ami még erőteljesebben bizonyítja a verespataki magyar múltat a hátlapjával együtt. Ezen a közel 110 éves felvételen balról jobbra haladva az unitárius, a református és a római-katolikus templomot láthatjuk.1848–49-ben, amikor a románság feltüzelt része (mert voltak ám jóhiszeműek is, csak hát kevesen) szabályos etnikai tisztogatással roppantotta meg a magyarság jelenlétét a térségben, ezeknek a ma is álló templomoknak akkor is magyar volt a papjuk, s a gyülekezetük is. Az aranybányászatáról híres Verespatak plébánosa, Thót István 812 katolikus számára teljesített szolgálatot a magyar forradalom és szabadságharc idején. Az unitárius pap, aki sajnos a mészárlás áldozata lett, pedig Fűzi Sándor névre hallgatott. A református pap neve is nyilván magyar lehetett, ez nem kérdés.
A verespataki magyar felekezetek szenvedéseiről részletes információkkal szolgál többek között Tamási Zsolt Érchegységi kihívások – A katolikus papság lehetősége és szerepe 1848–1849-ben, a román–magyar polgárháború keretében című friss tanulmánya, ami lábjegyzetekkel együtt több mint harminc oldalt tesz ki. Kívánom, hogy ezt is fordítsák le, elemezzék ki, tárják a román olvasók elé, mert épp ideje lenne a szembenézésnek.
Ugyanitt ajánlom a G4Media magyar fordítói, Imola Stănescu és Rozália Gănciulescu figyelmébe Bölöni Mikó Samu Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/49-ben című szorosan a témánkhoz kapcsolódó kötetét, amelyben olyan sorokat olvashatnak, hogy öröm lesz románra ültetniük. A királyi pénzügyi miniszteri osztálytanácsos és bányaigazgató visszaemlékezéséből máris javaslom a következő részt: „Mindjárt november elején Abrudbányáról és Verespatakról Ajtait, Földvárit, egy színészt és több polgárt Topánfalvára vitték s ezekből hetet Bísztránál agyonlövettek. […] Később a Zarándba nyomult magyar katonaság hírére tartózkodás nélkül nyilvánították az oláh vezérek, hogy mihelyt magyar katonaság közeledik Abrudbánya felé, azonnal felgyújtja az oláhság a várost és leöli a magyar lakosságot.” Vagy ezt: „Négy és hatéves fiacskáim a konyhából jőve, nem egyszer léptek betegágyamhoz azon kebelrázó kérdéssel: Apám! Azt mondják, az oláhok meg akarnak minket ölni, de hát miért? Hiszen mi őket nem bántottuk!” A nagyobbik kisfiú Bölöni Mikó Béla volt, a későbbi neves bánya- és kohómérnök, a selmeci bányászati akadémiai oktatója, a bihari bauxit felfedezője. Ő kivételesen egy olyan magyar gyerek volt, aki megúszta a kivégzéseket. Mert senkit nem kíméltek ám a kegyetlen mócok.
És azt se hagyják ki majd, ha lefordítják ezt a cikket is, hogy az Erdélyi-szigethegységben lezajlott magyarellenes pogromokért sosem kért bocsánatot Bukarest, aki ma is nemzeti hősként állítja be a magyargyilkos Avram Iancut, és annak segítőit. No meg, hogy a tények makacs dolgok, a monarchiabeli képeslap-relikviák pedig nem hazudnak. Miért is tennének ilyet.
Időutazó sorozatunk 14. részében Budapest első világháború előtti dunai panorámájában gyönyörködhetünk.
Fotók: Balázs D. Attila
A sorozat további epizódjait ITT tekintheti meg.
