Egy jelképes székely község valóságos hetilapja

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1936. augusztus 10-én jelent meg Szegeden a Hargitaváralja heti-, később kétheti lap első száma

1946. július 4-én Rajk László kommunista belügyminiszter sok más egyesülettel együtt feloszlatta Hargitaváralja Jelképes Székely Községet.

A Hargitaváralja című hetilapot 1936-ban alapította a szegedi társközség. Első száma augusztus 10-én jelent meg. Felelős szerkesztőként csikszentgyörgyi Józsa János, a község főbírója jegyezte, szerkesztői Boga Dezső, Fehér István és Némedy Gyula lettek. Önmagát tudományos, szépirodalmi és társadalmi hetilapként, A szegedi Hargitaváralja jelképes székely község hivatalos közlönyeként határozta meg. „Régóta éreztük, mi, az elszakított részek másfél évtizede itt élő szülöttei, egy székely érdekek szolgálatában álló közlöny hiányát és elodázhatatlan történelmi szükségességét és jelentőségét, hogy az egész Magyarországra kiterjeszkedő Hargitaváralja jelképes székely községbe tömörült székely lakosságnak egymás közti érintkezését megkönnyítse – írta Józsa János beköszöntő cikkében –, hogy lehetővé tegye a szorosabb kapcsolatokat a tudományos, irodalmi társadalmi és gazdasági területen, hogy községeink lakosságának minden időben tetterőtől hevített tagjaiban a székely alkotó lélek nagy értékeit az érvényesüléshez segítse a másfél évezredes honfoglalás és honlakás jogán, s hogy a dicső múlt és a dicsőségesebb jövő átívelésében fajtánk alkotómunkáját az egész Magyarország részére közkinccsé tehesse és közkinccsé avathassa.” Majd megjegyezte, hogy mind a centralizáció gondolatáért küzdők merevségét megtörve, mind másfél évtizedes várakozástól és ernyedtségből való kibontakozással a budapesti anya- és a többi társközséget megelőzve, elindították hetilapjukat.

Fotó: MKI

Feltehetőleg elkezdődött a székely társadalom társközségeivel valamilyen együttműködés, ugyanis a lap alkotógárdája Szegeden kívüli munkatársakkal bővült. Kiadója változatlan maradt, azonban az 1936. szeptember 16-án megjelent 6. számtól A Hargitaváralja jelképes székely községek hivatalos közlönye alcímet viselte. Később ez lecserélődött Az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóiratára. Az első három évfolyamban hetilapként jelent meg, 1937-ben és 1938-ban évi 48 számban. Ezután kétheti lapként adták ki, utolsóként az 1944. évi 11. számát ismeri az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa.

A Hargitaváralja folyóirat rendkívül gazdag gyűjteménye a székely kötődésű kulturális-tudományos írásoknak, életrajzoknak, a két háború között Magyarországon élő erdélyi származású társadalomnak.

Ezen rövid évfordulós írásnak nem célja a lap részletes ismertetése, csupán a figyelem felhívása rá. Ehhez Ravasz László bánffyhunyadi születésű református lelkésznek, a Dunamelléki református egyházkerület püspökének egy beszédét választottuk ki, amely az 1936. évi dupla számban jelent meg. Feltehetőleg 1935. április 6-án, Hargitaváralja Jelképes Székely Község hangversenye kezdetén hangzott el, amelyet annak idején a budapesti rádió is közvetített:

„Hadd vessem fel e néhány szóban, amellyel Hargitaváralja Jelképes Székely Község mai estéjét bevezetem, mi bennünk a székelység?

Először egy csomó ki nem alvó emlék. Akármilyen régen elszakadtunk attól a földtől, akármennyi képréteg torlódott fel lelkünkben a mindennapi élet szakadatlan és fárasztó robotjából, mégis lenn, lelkünk legmélyebb részeiben ott élnek és világítanak gyermekkorunknak legkedvesebb emlékei, mint a tenger mélyén a csodálatos világítótestű lények. Mikor aztán nagy, nagy csendesség borul a lelkünkre, vagy pedig olyan pillanatok jönnek, amelyekben lényünk legbensőbb mivolta rendül meg, ezek a képek felemelkednek és széthintik a maguk elveszíthetetlen világosságát. A hazajáró mosolygások szépsége ez, amelyek annál fényesebbek, minél borúsabb lesz körülöttünk a csendesen mindnyájunkra elkövetkező naplemente. Nem tudtuk, hogy egy csomó sugárt szedtünk fel akkor, amikor Székelyország vagy Kalotaszeg hegyein, halmain játszadoztunk s ezekből a sugarakból vesszük a kései kölcsönt, amellyel megaranyozhatjuk életünk egyre fokozódó szegénységét.

Azután a székelység bennünk egy el nem mondott reménység. Reménység arról, hogy valaha másképp lesz. Minden a régi lesz; lelkünk csak költöző madár itt s csöndes nyugovásra egykor megint hazaszáll, hogy ott aludja majd végső álmait. Tehát a székelység naponként való biztatás, titkos ígéret a végzet kezéből, amely kipótolja napszámunk bérét. A reménység valutája nem romlik meg, úgy őrizgetjük, mint amit egyszer maradéktalanul be fogunk váltani. Ez a mi titkos bankópénzünk; ne mosolyogjon senki rajtunk, hogy zárt ajtónk mögött náboboknak érezzük magunkat mi napnyugati Rodostó szegény bujdosói.

Éppen ezért a székelység bennünk egy bizonyos hontalanság. Jövünk, megyünk, új életet kezdünk, házakat építünk, kertet plántálunk, de azért tudjuk, hogy jövevények és zsellérek vagyunk itt s ősi portánk valahol minket hazavár. A székely kapun villózik az írás: Áldás a bejövőnek!

Azután sok furcsa öröm és meglepetés. Mikor egy-egy szót hallunk, amilyent nem hallottunk már fél emberöltő óta; mikor előttünk áll egy-egy mozdulat, reánk tapad egy-egy dallamfoszlány, mint ökörnyál az őszi mezőn, felujjongunk; ez az, amit nem ért senki, aminek szépségét nem látja a világ. Ez a mi titkos nyelvünk, a léleknek székely rúnái, amelyből elfeledett igazságok igézete mosolyog ránk.

Mindent összevéve, a székelység rajtunk valami titokzatos mesterjegy, amelyet csak a beavatottak ismernek. Régi építőművészek kőlapokba vésték, festők vásznaikra rejtették, keleti szőnyegkészítők ezer színű álmaikba szőtték az ilyen jegyeket. Az emberek nem veszik észre, por lepi be az alkotásokat, ráépülnek új világok házai, de a beavatott azonnal felismeri. Az ilyen beavatott szem előtt arról beszél ez az ismeretlen jegy, hogy közös műhelyből, közös lélekből származott a kődarab, a festmény, a szőnyeg s belőle megszólal a halottnak hitt inspiráció.

Mindez minket gyülekezetté szervez, állandó készenlétben tart és megnyíló titkok kapujába ültet le bizonyos várakozással. Ilyen estéken mindezek az érzések összesűrűsödnek s megjelenik előttünk székely mivoltunknak könnyes és mosolygó, titokzatos és mély értelmű jelentése s mi kilépünk az időből, hogy álmélkodjunk önnön lényünk titkai felett.

Ha a székely Atlantisz: a Szent Anna-tó partján csillagos estén elmerengtél, bizonyára jutott olyasmi eszedbe, hogy a tó mélyén elsüllyedt világok, tragédiák, küzdelmek és szépségek alusznak. Lenn a mélyben muzsikaszó, tánc-ütem hallatszik, harangszó csendül, fegyver zörög s ha lehunyod a szemedet, kiszármazik a tó mélységeiből az eltűnt szép világ. Mikor én a Szent Anna-tótól hazajöttem, Bükkszádon az állomás falára ákombák írással ez volt felírva: Állj meg, nézz ide! Közelebb mentem a különös íráshoz s alatta ezt a furcsa székely észjárásra valló írást láttam: Bükkszádon ne siess, mert elkésel. Pesti ember csóválta a fejét a társaságomban s azt magyarázta, itt valami tévedés lehet. Értem, ha azt mondta volna: Bükkszádon siess, mert késel; vagy pedig ezt: Bükkszádon nincs miért sietned, mert úgysem lehet elkésni. Csak éppen ezt nem érthetem. Én pedig most 36 esztendő múlva éppen ezt értem meg: budapesti székely ember ne loholj, ne vágtass kenyérért, aranyért, hatalomért; ne siess, állj meg néha, mert elkésel. Elkésel életed legszebb alkalmáról, legédesebb öröméről, hogy meglásd néha azt a világot, mely emlékezetben szakadatlan mögöttünk áll, reménységben meg szüntelenül csalogat, csak a jelen percében nincs velünk, mint a napsugaras ég a felhő árnyékában vándorutas előtt, aki mögött fény jár, aki előtt fény jár, csak ő halad mindig borús és híves árnyékban.

Borús és híves árnyékban egypár órai fény ez a mai este, amelyen a székely Atlantisz öléből felkél egy elsüllyedt világ. E világ csodakapuját e néhány egyszerű szó fakilincsével, íme, megnyitom.”

A szerző Kása Csaba, a Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértője.

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.