Március 15-i híradás Keletről az otthoniaknak

Az 1848–1849-es szabadságharc menekülő honvédjeit és tisztikarát a török hadvezetés fogadta be, és az iszlám hitre való áttérés fejében diplomáciai védelemben is részesültek.

Hagia Szophia. Vasárnapi Ujság, 25. (1878) 10. sz. 153. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.) Forrás: A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis

II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírja Konstantinápoly galatai katolikus templomában. Vasárnapi Ujság, 23. (1876) 4. sz. 49. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)

A török fővárosban élő magyarok emlékező lelkiismereteként lépett fel Beszédes Kálmán (1839–1893) festőművész, aki ottléte során a tűzoltóság megszervezésén fáradozott, és időnként beszámolókat küldött haza a Fővárosi Lapok számára. Március 15-e alkalmával, szokása szerint, kilátogatott a sírkertbe, hogy lerója kegyeletét a történelem kiválóságainak. Bár a kinti magyarságnak több jómódú tagja is volt, mégis a művésznek 1879-ben azzal kellett szembesülnie, hogy a sírok az emlékezés minden jele nélkül, elhagyatva fogadták, és a lehangoló látvány megtapasztalását a budapesti irodalmi napilapban is megosztotta. A rákövetkező évben viszont kellemes csalódás érte, amikor március 15-én ismét „fölmelegítette a hazaszeretet lángja”, és kilátogatott a temetőbe, mert a sírhelyeket virágok, koszorúk és borostyánlevelek borították. A művész érdeklődésére a kertész elmondta: „»Reggel hét óra tájban bér­kocsi állt meg a temető kapuja előtt; két urhölgy kopogtatott a kapun s az egyik tudtomra adta, hogy a magyar sirtelek nehány síremlékét akarják meg­koszorúzni; a fiatalabbik befedett nagy kosarat vitt. Én segíteni akartam nekik, de ők nem engedték, pe­dig a nagy hóban nehezen tudtak haladni. Midőn eltávoztak, megjutalmaztak, bár nem tudom miért. Meghagyták, ne szóljak róluk senkinek.«” A festőnek sikerült kiderítenie a hölgyek kilétét, és felkereste őket: az anyától és leányától megtudta, hogy az ő előző évben megjelent írása nyomán határozták el a sírok gondozását. A két nőnek azonban még volt egy elhelyezendő koszorúja, és kérésükre elvitte Guyon Richárd emlékművéhez, melyen magyarul a következő felirat állt: „»Frankhon ivadéka, Angolhon szülötte, Magyarhon vitéze«”. A kőoszlop magasztos csendjéből hazatérő, a múlt megpróbáltatásain merengő festőnek Bajza József (1804–1858) A bajnok nője című költeményének néhány sora jutott eszébe: „A bajnak jutalma / Vérsebek, halál, / És rideg dicsőség / Sír márványinál.” Beszédes Kálmántól az emberi sors és a történelmi fordulók találkozásáról szőtt gondolatokat is tartalmazó március 15-i híradást a Fővárosi Lapok 1880. március 31-i számának 364. oldalán olvashatta a korabeli nagyközönség.

Az utókor tiszteletben tartotta az elhunytak óhaját, különösen, ha ennek még életükben hangot adtak. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc költője is így cselekedett. Petőfi Sándor Nemzeti dal című – közismertebben Talpra magyar! kezdetű – verse nemcsak a nemzeti önérzetnek adta meg az alaphangot, hanem a hősök emlékezetének kultuszát is eleven kötelességgé tette: „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” A lánglelkű költőnek ez a kérése teljesült. Mint ahogy felszólításának bátor szellemét is megidézték a későbbi nemzedékek, hiszen az ifjúság 1881-től kezdődően már emelt fővel ünnepelte március 15-ét a forradalom egykori, belvárosi színhelyén.

A szerző Fabó Edit, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható.

Borítókép: Hagia Szophia. Vasárnapi Ujság, 25. (1878) 10. sz. 153. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)