Már a kiegyezés után, a dualizmus időszakában is 1848. március 15-re nemzeti ünnepként tekintettek a Magyar Királyságban. A forradalom eszmei nagyságáért és az érte hozott áldozatért az akkori kortársak és az utána következő nemzedékek tisztelettel adóztak a hősök emlékének az évforduló napján nemcsak itthon, hanem külföldön is.
Az országhatáron túli megemlékezéseket eleinte a száműzetésbe kényszerülő vagy egyéb elfoglaltság miatt külföldön lévő magyarok tartották meg. A „külföld” tág fogalma leszűkíthető a korabeli közvélemény figyelmét is felkeltő földrajzi térségekre, amelyek között előkelő helyen szerepelt Kelet, s azon belül Törökország.
Már régen elhomályosult az egykor erős Oszmán Birodalom embert pusztító kegyetlenségének emléke. A török Kárpát-medencei jelenlétének megszűnte után egyre többször találtak itt menedéket a magyar állam függetlenségéért a Habsburgokkal szemben kiálló főméltóságok, politikusok, katonák, közemberek. Az 1848–1849-es szabadságharc menekülő honvédjeit és tisztikarát a török hadvezetés fogadta be, és az iszlám hitre való áttérés fejében diplomáciai védelemben is részesültek, így a magyar katonák közül sokan vettek részt a krími háborúban. A magyar közvélemény neheztelt Oroszországra, amiért segédkezett a szabadságharc letörésében, illetve törökbarátsága egyre nőtt az erősödő pánszláv mozgalmakra építő orosz terjeszkedés félelme miatt. A kiegyezés után a közlekedés keleti irányban is rendszeresebbé vált, hiszen a földközi-tengeri összeköttetést kiegészítették a dunai és a fekete-tengeri hajójáratok. A messziről érkező beszámolók pedig a sajtó révén széles tömegekhez jutottak el, és amelyek rendszerint a látottak különlegességéről (bazárról, női öltözetről, eltérő szokásokról stb.) szóltak.

A korszakban az általános műveltség emelését tűzte ki célul a Vasárnapi Ujság, amely szívesen közölte például a híres orientalista, Vámbéry Ármin (1832–1913) érdekes írásai mellett 1867-ben Reményi Károly (1837–1896) tudósítását is Guyon Richárd (1813–1856) szabadságharcos honvédfőparancsnok és török tábornok sztambuli sírjáról. „Kétszeres fájdalom fogja el a honfi szivét, ha rágondol azon hősökre, kik élve a honnak éltek, s halva idegen föld pora födi tetemeiket” – bevezető sorok után az 542. oldalon Reményi megemlékezett Zrínyi Ilona (1643–1703) és II. Rákóczi Ferenc (1676–1730) hasonló sorsáról. A két történelmi nagyság konstantinápolyi nyughelyéről később, 1876-ban, Vámbéry egyik jeles követője, Erődi Béla (1846–1936) adott részletes leírást. A zarándokhelynél azonban őt is átjárta a múlt iránt érzett belső kötelezettség: „A magyar, ki e templom falai közé lép s a sekrestyés által készséggel megmutatott sirt látja, mély gondolatokba merül el s egy egész kornak történelme vonul át emlékezetében” (50. lap).