Az ütközet véres valóságát közvetlen közelről tapasztalta meg szentkirályszabadjai Karsa Ferenc őrmester (hajdúsági 52. honvédzászlóalj), aki az alábbiakat rögzítette naplójában Nagysalló visszavételéről:
Damjanich átlátta, hogy csak a szurony dönthet, tehát mihelyt Nagy Sarlóról az ellenséget kiszorította, menten utasította Klapkát, hogy az I. hadtest haladék nélkül szuronnyal támadjon az ellenségre. Klapka végig vágtat a zászlóaljak előtt parancsolja az előnyomulást, az utána lovagló táborkari tisztek kiabálják: »Fiúk! Ma van [pontosabban előző nap volt] a fiatal osztrák császár nevenapja, jól lőjjetek ám a tiszteletére!« Csatárláncban közeledtünk a felénk mozgó ellenséges tömegek elibe (…) Úgy látszik, hogy az ellenséges gyalogság is kész a szurony csatát velünk felvenni. Mind a két fél csatárlánca megkezdi a tüzelést, de az ellenség nyomról nyomra húzódik vissza. Hátul megszólal a dob, a tömegek szurony harcra készülnek. Egybe szaladunk s a következő percben a három zászlóalj a gránátos tömegekre veti magát. A rohamot egy óriási sortűz fogadja, de mert a rohanó honvéd zászlóaljak egyike se lassúdik, a gránátosok futásnak erednek (…)
A szerteszét heverő holttestek nem épp szívderítő látványról Szalkay Gergely megjegyezte:
„Borzasztó a csata mind; de ez nagyszerűen borzasztó volt. – Halommal feküdtek itt a holtak és haldoklók a merre a szem látott mindenütt. Itt egy kéz, a másik láb nélkül, amott két-három gránátos hever egymáson egyik halva már, a másik félkönyéken kérve a halált, amott ismét egy másik ég felé nyújtott kezekkel könyörög, hogy rá ne tapossunk. – Itt egy ló, lovag nélkül, amott egy másik lovagjával együtt hevernek egymáson, félig élve és nyögve, félig meghalva. Itt egy ágyú, amott egy lőszeres szekér tört kerekekkel, vagy ellőtt s lerogyott lovakkal. S a merre néz az ember mindenütt vér, mindenütt halál! és az ember mindezt borzadás nélkül, mintegy kedvtelve nézi ott, mintha éppen úgy kellene lennie; míg hon, ha rágondol és vissza varázsolja emlékeibe e borzasztó csata téreket, felborzad s égfelé állnak hajszálai! és azt kérdi miért kellett annak úgy lennie? – Isten! Te tudod ki idézte elő, mi-e vagy azok, kik népeid legszentebb jogait lábbal tiporják?”
Józef Wysocki ezredes visszaemlékezésében örökítette meg, hogy „az ellenséget lehetetlen volt beérni, meg kellett elégednünk annak látványával, hogy a szembenlévő dombháton páni gyorsasággal és rendetlenül vonul vissza. (…) A Nagysalló ellen intézett rohamban a lengyel légió rendkívül kitüntette magát, szuronyt szegezve haladt elöl. Damjanich ezért nyilvánosan mondott köszönetet, és valamennyi magyar tábornok elismerő szavakkal szolgáltatott igazságot a maroknyi vitéz csapatnak.”
Gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes, a III. hadtest egyik dandárparancsnoka pedig a nagysallói fényes diadalról jegyezte fel e sorokat: „Az ellenség szétrobbantva és demoralizálva (...) A hadsereg lelkesült hangulata. (...) Ifjú hadaink megdöntötték az ellenség legjobb csapatait.”
Klapka az egyik tüzértiszt helytállását külön kiemelte: „amidőn kezdődött a végküzdelem jobbszárnyunkon, mikor a segédcsapatok még nem érkeztek meg, az ellenség oly erősen nyomta a 28. zászlóaljat, amely már sok emberét vesztette el, hogy az mind gyorsabban-gyorsabban kellett hogy hátráljon, s nem volt képes többé állásban maradni. Voigt [Vilmos] főhadnagy Bobich dandárában ütegparancsnok, átlátva e visszavonulás kiszámíthatatlan hátrányait, felszólítja a honvédeket, hogy az ő ütegét az erdő visszafoglalása végett kísérjék. Ajánlata tetszéssel találkozik. Galoppban vágtat ütegével [, az 1. hatfontos lovasüteggel] az ellenség elé, s attól alig kétszázlépésnyire állást foglal, megtisztítja az erdő peremét, dacára a leghevesebb puskatűznek, melyet ellene irányoznak, s mely több tüzért és lovat leterít. Most a 28. zászlóalj szuronyt szegezve rohan előre, és az erdőt rövid idő alatt elfoglalja. Néhány pillanat múlva ugyanaz az üteg majdnem minden lőkészletét elhasználta már; az ellenség már kezdett hátrálni, csak néhány kitűnő jó helyen felállított ágyúja állott még, heves tüzelést folytatva a mieink ellen. Voigt, anélkül, hogy csak egyetlen lövést is tett volna, amaz üteghez a lehető legkisebb távolságra nyomult, s néhány kartácstűzzel annyira kihozta azt sodrából, hogy az onnan kénytelen volt sietve elmenekülni, és két szerkocsiját cserbenhagyni, amelyeknek tartalmát aztán Voigt azonnal az osztrákok további lövetésére használta fel.”
A fővezér ezen alkalommal is a távolból figyelte az eseményeket: „Én is Léván maradtam, bár éppen Zsemlérre akartam lovagolni, hogy a hídverés befejezését s a VII. hadtest kétharmadának átkelését siettessem, mikor meghallottuk az első ágyúlövéseket. Személyesen akartam ugyanis részt venni az ütközet vezetésében, de csak akkor, ha határozottan rossz fordulatot vesz; s éppen azért, hogy kéznél legyek, nem volt szabad a főhadiszállást elhagynom, mivelhogy a lévai régi vár kiemelkedő romjairól jobban meg lehetett figyelni a csata menetét, mint bármilyen más közelebb eső pontról.”