Heves utcai harcokra került sor, amelyben a honvédeket a lakosság is segítette. A Kress-lovasok a Vörösháznál álltak meg, mire a mai Kossuth és Széchenyi utcákból a vörössipkások és a lengyelek törtek rájuk, így megfutottak. Götz sorsáról értesülve Jablonowski átvette a hadosztály parancsnokságát, csapatai erős ellenállást tanúsítva, 18 lövegének tűzfedezete alatt rendezetten vonultak vissza Verőcére, utolsóként a 15/III. sorgyalogzászlóalj.
Nagy Sándor József vezérőrnagy lovassága ismét lanyha teljesítményt nyújtott, Bobich továbbra sem érkezett be a megbeszélt helyre, így Damjanich csak tüzérségét vethette be a visszavonulás megzavarására. Jablonowski Nagymaroson át vonult Szalkára, ahol felgyújttatta az Ipoly-hidat és a Garam felé hátrált.
Leningen gróf április 10-i rövid bejegyzései az alábbi sorokat tartalmazzák: „Születésem napjának előestéje. Vác megtámadása, borzasztó idő. Gyönyörű mozdulatunk. Heves ütközet és roham a balszárnyon (átkelés a vasúton, borzasztó talaj). Földváry Magyarország első katonája. Lovammal elbukom. Katonáim részvéte. (…) Megint megérdemlem a rendjelet.” Karsa Ferenc szerint „az egész [addigi] hadjáratban nem volt ilyen erős és heves ágyú-harc mint Vácznál.
A két küzdő sereg közt elterülő gyepes legelő a szó szoros értelmében borítva volt ágyú golyókkal, úgy hogy néhol egy kis hepe-hupás helyen 10-12 ágyu össze gurult golyót számoltunk meg. A váci gyerekek pedig az 5 garas reményében, az ütközet alatt is szedték össze a golyókat.”
A császáriak vesztesége 343 fő – halott: két tiszt és 56 katona, sebesült: 10 tiszt és 60 katona, eltűnt: 215 fő – és 42 ló volt (A fogságba esettek többségét besorozták a lengyel légióba). A magyar véres veszteség mintegy 150 főt tett ki.
Tragor Ignácot idézve „Vác hazafias népe kitörő örömmel fogadta a diadalmasan előtörő honvédeket. (…) Minden házból kalácsot nyújtottak feléjük és fazékakban, meg dézsákban hordták eléjük az utcára a jó bort. A váci szépek pedig virágkoszorúkat dobáltak útjokba és csókjaikkal enyhítették a győzelemben eltikkadt hősöket.”
A bevonulás során a lengyel légió szerét ejtette, hogy a menetben megelőzze a szegedi 3. honvédzászlóaljat, ami éktelen haragra gerjesztette Damjanichot. A tábornok a püspöki palotában fogadta a papság köszöntőjét, akiknek „nevetséges szabadelvű arcfintorodásai”-ról írt Leiningen naplójában.
Ezt követően Damjanichot gróf zichi és vásonkeői Zichy Hippolit alsóvárosi plébános invitálta vendégségbe, aki ott talált két káplánt, egyből nekik szegezve a kérdést: „Fratres, (…) van-e pálinkátok?
– Nincs, de majd kerítek mindjárt, tábornok úr, – felelte Divéky [István káplán] és sietett a parancsnak vett óhajtást teljesíteni.”
Másnap szintúgy itt vendégeskedett a tábornok. „Ebéd alatt Görgei azt mondja Földvárynak, hogy majd vesz neki egy nemes faj vérlovat állami ajándék gyanánt.
– Kár neki a jó ló! – kiált föl Damjanich nevetve – furvézer lovat alá! Ugyis megint csak kilövik alóla! – Nem bánom én – vág vissza Földváry – jó nekem a furvézer ló is, csak közelebb vigyen az ellenséghez!” Görgeire várt az ellentétek elsimítása is, hiszen „Damjanich és Klapka, a két hadtestparancsnok közt már a tápióbicskei ütközet alkalmából feszültség keletkezett.
Ez az isaszegi napon észrevehetőleg fokozódott, és a váci nap eseményei következtében végül aggasztó jelleget öltött. Különben Damjanich tábornokot ezen a napon Klapkán kívül a III. hadtest lovassági parancsnoka, Nagysándor ezredes és a néhány száz főre menő lengyel légió is magára haragította (…)”
A fogságba került Götz tábornokot a lengyel légió orvosa vette kezelésbe, de a gondos ápolás ellenére, 30 óra haldoklást követően meghalt. Április 12-én 17 órakor katonai tiszteletadással temették el, a fogságba esett császári tisztek jelenlétében.
Koporsóját a szegedi zászlóalj kijelölt honvédei vitték a vállukon, majd azt Görgei Artúr vezérőrnagy, Klapka, Damjanich és egy törzstiszt engedte le a sírgödörbe, miközben egy üteg három díszlövést adott le. E tényről Görgei a császári fővezért is értesítette, miközben a temetésről már az első pillanattól kezdve mind fantasztikusabb hírek láttak napvilágot. Götz özvegye a szabadságharc után alapítványt tett a váci katonai nevelőintézet számára, amelynek kamataiból Götz sírjának gondozására is futotta.
A márvány fedőlappal letakart sír ma is megtalálható az alóvárosi temető szélén, s amíg az attól pár száz méterre – a főút mellett 1868. július 19-én az országban harmadikként emelt – ’48-as hősi oszlop viszonylag jó állapotban van, az egykori ellenfél síremléke azonban szemlátomást csak pusztul…
Nyolc nap leforgása alatt a honvédek négy győzelmet arattak. Nem csoda, hogy Görgei ezen fellelkesülve „a vitéz magyar sereghez” íntézett kiáltványában (Vác, 1849. április 10.) a következőket tudatta: „Győzelemről győzelemre hordjátok zászlójitokat. Dicső tettek hirdetik vitézségteket, bátorságtokat.
Mint hősök kezdettétek meg a haza megszabadításának szent művét, mint hősök be fogjátok szerencsésen végezni. Nagy dolgok történtek már, még nagyobbaknak kell történniök, hogy szép hazánk igazán szabad és szerencsés legyen. Örömmel, büszkeséggel nézek bátor szemetekbe, csodálattal szemléltem kitűrésteket a háború nehézségiben s ki nem mondható dicsérettel hajlok meg vitézségtek előtt, mely nagy őseitekre méltó tettekkel a magyar nevet örök időkre felmagasztalandja és titeket a világ legbátrabb seregei közt első sorba teend. Vezéretek a szeretett haza nevében mond köszönötet néktek feláldozó vitézségtek- és hűségtekért. »Előre a győzelemre!«”
A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: Christian Götz császári-királyi vezérőrnagy halálos sebesülése a váci ütközetben, 1849. április 10. (Vinzenz Katzler litográfiája) Az 1848-1849. évi osztrák Armee-Bulletin sorozat XXXV. számú ábrázolása (Forrás: Wikipedia)