Az 1849-es tavaszi hadjárat jól kezdődött, hiszen április 2-án Hatvannál a VII. hadtest sikerrel hitette el a császáriakkal, hogy velük szemben Hatvannál a magyar fősereg áll, (...)
(...) hogy a Jászságon és a Tápióságon keresztül haladva Gödöllő alá érjen és bekerítse a császári főerőket. A merész hadműveletről írta Kossuth, hogy abban „minden kerék gyönyörűen összevág, mint a jó óramű”, ám április 4-én homokszem került a gépezetbe.
E napon az I. hadtest reggel 6 órakor kezdte meg menetét Jászberényből Nagykáta felé, ahol délelőtt 10 óra tájt Klapka azon hírt kapta, hogy a báró Josip Jelačić altábornagy vezette császári-királyi I. hadtest a szomszédos Tápióbicskén éjjelezett, de onnan már elvonult Tápiószecső–Kóka felé, vonata viszont még ott tartózkodik. A málha könnyű zsákmánynak ígérkezett, ezért a kémszemle nélküli rajtaütés mellett döntött, s elképzeléséről Görgei Artúr és Damjanich János vezérőrnagyok számára értesítést küldött. A hadtest menetoszlopba fejlődve sietősen elindult hát Tápióbicskére. Az elővédet cserneki és tarkeői Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya képezte (Dipold Antal alezredes és Bobich János alezredes dandárai), utánuk menetelt a kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos alezredes parancsnoksága alatti hadosztály (Schulz Félix (1849 májusától Bátori-Sulcz Bódog) őrnagy és bajsai Zákó István őrnagy dandárai).
Délben a Dipold-dandár kellő biztosítás nélkül vonult be Tápióbicskére, ahol kínos meglepetés várt rájuk, ott ugyanis Daniel Rastić vezérőrnagy dandárja hosszúpihenőjét tartotta. Rastić gyorsabban reagált. Egy ütege egy zászlóaljjal a falutól északnyugatra foglalt állást, miközben a visszafordult lovasdandár parancsnoka, gróf Leopold Sternberg ezredes 6 század banderiális huszárt küldött a magyarok ellen, de azokat hamarosan visszaverték. Három zászlóalja a település házaiban és kerítései mögött foglalt lesállást, arra várva, hogy a honvédek betóduljanak Tápióbicskére. „Midőn az utczába benyomultunk leskelődő szemeket vettem észre ránk pislogni a sövénykerítések és házak megett – jegyezte fel Szalkay Gergely százados, a veszprémi 6. honvédzászlóalj későbbi parancsnoka –, s tüstént észre vettem, hogy hálóba akarnak keríteni; tehát azonnal »jobbra át!« vezényeltem: – E szóra puskaropogás felelt minden felől, golyók fütyültek közibénk, a mellékutczákból és udvarokból pedig rohanó csapatok tódultak elé. (…) Zászlóaljunk harmadik osztálya pedig: miután veszélyt nem gyanítva vigyázatlanul messze benyomult a faluba, azt vette észre, hogy minden felől körül véve volt; és csak szuronyaik elszánt használása mentette meg őket, hogy mind foglyul estek az ellenség kezében. – [illinyi] Csikány [Ferenc] százados és Pázmándi [Helyesen: szomori és somodori Pázmándy Károly] hadnagy, halva maradtak a csatatéren, Szabó [Sándor] főhadnagy elfogatott [, de hamarosan sikerült visszaszökni övéihez], és 86 altisztek és közhonvédek részint halva, részint sebesülve az ellenség kezébe estek.” (Érdekes adalék, hogy Csikány százados hősi halála ihlette meg Gyulai Pált a Hadnagy uram című versének megírására) Dipold zászlóaljai az irtózatos golyózáportól megzavarodva, futásban kerestek menedéket. Egészen a Tápió rozoga hídjáig hátráltak és a pánikszerű visszavonulás során a 6. és (a Bocskay-csapatból szervezett) 52. honvédzászlóalj is csak nehezen tudott megmenekülni a teljes felmorzsolódástól.
Bobich szintúgy átkelt a Tápión, lovasütegének lövegeit lemozdonyoztatta, de a felbomlott Dipold-dandár elsodorta, csakúgy, mint a mögötte lévő két dandárt is. A nagy kavarodásban egy üteg löveganyaga az ellenség zsákmánya lett (4 löveget vittek el magukkal, a többit beszegezve visszahagyták), ugyanis a tüzérek, aki „kényelmesen dohányozgattak”, a feléjük közeledő horvátokat kávébarna és világoskék ruházatuk, fekete szíjazatuk miatt a sajátjaiknak vélték, így nem maradt idejük a lövegek hátramenekítésére. A híd környékén még 4 lőszeres kocsi vált a horvátok hadizsákmányává és 125 honvédet ejtettek foglyul. Kis híján odaveszett a „fenegyerek”, Schulz őrnagy is, akit emberei mentettek ki a mocsaras Tápióból.
Klapka úgy kívánta tisztázni az egyre kaotikusabbá váló helyzetet, hogy lovasságát harcba küldte. A mesterházi Mesterházy István ezredes parancsnoksága alatti dandár (8 század Császár- és 4 század Coburg-huszár) vágtázott előre. Az 1. Császár-huszárezred ekkor ütközött bele a császári oldalon álló báni huszárokba. A banderiális regiment még a Császár-huszároknál is gyengébb harcértékkel bírt, a napóleoni háborúkból származó, avitt mundérokat kaptak, lovaik sem voltak első osztályúak. Jelačić egyik tisztje macskákhoz hasonlította őket, mivel „foggal-körömmel” kapaszkodtak nyergükbe és lovaik sörényébe, nehogy leessenek. A hazai közvélemény csak „Jézusmária-huszároknak” csúfolta őket, mert valahányszor összemérték szablyáikat a magyar huszárokkal, „Jézusmária!” kiáltások közepette, a hátukat mutatva megfutamodtak. Degré Alajos Károlyi-huszár alszázados visszaemlékezésben azonban másból eredeztette az elnevezést. Amikor 1849. január 4-én a császári csapatok Pest–Budára bevonultak, közöttük meneteltek a horvátok. „Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jelačić-huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggyörnyedve látták, felkiáltottak: – Jézus Mária! Hát ezek is huszárok?”
Itt esett meg azon párbaj, amelyet Baradlay Richárd huszárkapitány és Palvicz Ottó vértes őrnagy végső összecsapásaként ismerhetünk Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből, de Than Mór egyik festménye alapján is közismert. A duellomról egyik bajtársa így emlékezett: „[báró Hermann] Riedesel [zu Eisenbach vértes őrnagy,] a Jellacich huszárok élén vágtatva közeledett a Tápió hídjától nem messze álló két század Császár huszár felé, s kardjával integetett Sebőnek. – Úgy beszélte Sebő ezredes hogy az egész osztrák ármádiában óriási erejéről és a kard-vívásban jártasságáról híres Riedesel felismervén, a párbajra kihívást csakis abból a szeméremből fogadta el, nehogy huszárjai szemében kissebbséget [sic!] szenvedjen. – De meg vóltam győződve, hogy levág, (saját szavai) »azonban legényeimnek maradást intek és a délcegen felém vágtató Riedesel elibe ugrattam. Összecsaptunk se ő, se én nem kaptunk vágást, csakhogy észrevettem hogy az én lovam erősebb s az övét megtolta. Egy kis fordulóval megint szembe kerültünk, – másodszor is összecsaptunk… Akkor kaptam ezt a rettenetes vágást.« Feltűrte jobb karján az inge ujját, megmutatta az élet-erek mellett a hosszú sebforradást, és elhallgat. – »Hát Riedesellel mi történt?« – … »Riedesellel? … no hát ő meghalt« … fejezé be Sebő az elbeszélést.” Sebő alezredes győzelmét követően huszárjai előrenyomultak, de az ellenséges gyalogság és tüzérség a Tápió innenső partjára nyomta vissza azokat. Délután fél kettő tájt az I. hadtest Nagykáta felé özönlött vissza megállíthatatlanul. Hová lett ekkor a hadtestparancsnok? Görgei kendőzetlenül megírta: „Klapka minden erőfeszítése hiábavaló volt, nem tudta helyreállítani az ütközetet. Végre önnön menekülésére kellett gondolnia. A Tápió mentén lefelé, Tápiószele felé vette útját (…), de a nagy kerülő miatt már csak akkor ért Nagykátára, mikor a Wysocki-hadosztály támadólag előrement. Ennek az újabb támadásnak szerencsés és gyors volta legalább hadtestének további sorsa felől megnyugtatta; és mert végképp ki volt merülve, kénytelen volt lepihenni. Kísérete ezt valószínűleg gyöngéd figyelemből eltitkolta; ez magyarázta aztán a sokféle hírt, hogy megsebesült és foglyul esett; hogy holtan a harcmezőn maradt; hogy a Tápióba fúlt; és ezek a hírek a nap eseményei után – nem lehet letagadni – valószínűbbnek látszottak, mint a tényleges ok, amely miatt olyan sokáig volt távol az I. hadtesttől.”
Nagykáta felől Görgei az utolsó pillanatban érkezett meg a III. hadtest Józef Wysocki ezredes vezette hadosztályával, amelynek gyalogsága menetből lendült támadásba, miközben tüzérsége elűzte a Tápió túlpartján felállított ellenséges lovasüteget.
A hídnál került sor arra forradalmi párbajra, amelyet Jókainál olvashatunk, mint a két Baradlay fivér nemes vetélkedését Buda ostrománál: „Itt történt Kiss Pál és Leiningen között a veszekedés a felett, hogy melyik rohanja meg az ellenség által tartott hidoni állást. Amaz a 9., ez a 3. zászlóaljat vezénylette. Görgey, ki e csatában személyesen parancsolt, éppen akkor ugorván oda, midőn ketten az elsőség felett vetélkedtek, azt gondolta, hogy a rangelsőbbség felett vitáznak, s keményen megszólítá őket, hogy nincs most ideje a rangróli civakodásnak. De midőn a szócsere értelmét megtudta, megdicsérte a hős tiszteket” – írta visszaemlékezésében Vukovich Sebő kormánybiztos. A vita hátterében azonban a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj állt, ugyanis Damjanich azt Kiss Pál alezredes újonnan alakítandó dandárjához akarta beosztani. Gróf Leiningen-Westerburg Károly erre összeszólalkozott Kiss alezredessel, s Leiningent idézve „a vége az volt, hogy kihívtam párbajra.” Már a híd elleni rohamra készülődtek, és Leiningen épp a kassaiak körében tartózkodott, „mikor Kiss odaugrat hozzám, és azt mondja: »Ma még alattad áll ez a zászlóalj, engedd meg, hogy én vezessem.« »Igen – válaszoltam –, tarts velem, döntsük el vitánkat a golyózáporban, vezessük együtt a dandárt.« Örömtől ragyogva nyújtja felém kezét, a harag el volt feledve. – E pillanatban megjött Görgey, egyedül, kíséret nélkül, és odakiáltott embereimnek: »Fiúk, ma nektek kell megmenteni a magyar fegyver becsületét! Ugye nem hátráltok?« – Leírhatatlan volt az örömrivalgásuk, és türelmetlenül várták a jeladást a támadásra.”
