Az ókori görög csillagász, Hipparkhosz (Krisztus előtt 190-től 120-ig élt) alkotó éveinek nagy részét Rodosz szigetén csillagászati megfigyelésekkel töltötte. Életéről nem sok dokumentum maradt fenn, de történelmi szövegek számos lenyűgöző tudományos felismerést írnak a számlájára. Pontosan modellezte a Nap és a Hold mozgását, megalkotta a csillagok látszólagos fényességének a skáláját, a kör 360 részre osztásával bevezette a fokhálózatot, a szélességi és hosszúsági körök rendszerét. (Az ő szíve is hazahúzott: a kezdő meridiánt Rodosz szigetén álló obszervatóriumán húzta meg.)
Krisztus előtt 134-ben Hipparkhosz meglepőt látott az éjszakai égbolton: a korábban üres térben egy új csillag, vélhetően egy szupernóva tűnt fel.
„Ennek a csillagnak a mozgása arra késztette, hogy elgondolkodjon, vajon gyakori-e ez, vajon azok a csillagok is mozgásban vannak-e, amelyekről azt gondoljuk, hogy helyhez kötöttek” – írta a százötven évvel később született idősebb Plinius, az akkori idők híres természettudósa és a római birodalom katonai parancsnoka a Naturalis Historia című könyvében. Hipparkhosz hozzávetőleg 850 – más források szerint 1022 – állócsillagot vett katalógusba az éjszakai égbolton, megjegyezve azok pontos elhelyezkedését és fényességét. Összehasonlítva térképét a korábbi csillagászok méréseivel, Hipparkhosz rájött, hogy egyes csillagok elmozdultak korábban rögzített helyükhöz képest. Ennek oka a Föld forgástengelyének periodikus változása. Csillagkatalógusa azonban elveszett.
Szinte biztos, hogy a munka másolatát – pontosabban annak egy részletét – egy pergamenlapra a XI. században írt szöveg alatt találtak meg: a Krisztus előtti második században készült, Hipparkhosz-féle csillagtérkép töredéke az egyiptomi Sínai-félszigeten található Szent Katalin-kolostorban rejtőzött.
Egy palimpszesztről van szó, ami azt jelenti, hogy az eredeti írásokat gondosan lekaparták a pergamenről, hogy helyet adjanak az Ó- és Újszövetség történetét leíró szövegeknek. A kutatók úgy gondolták, hogy a kérdéses pergamenre írt szöveg alatt korábban feljegyzett keresztény írás van, de a legmodernebb technológia meglepőbbet tárt fel: a Corona Borealis (Északi Korona) nevű csillagkép égi helyzetét megadó adatokat, valamint más csillagok koordinátáit – a felfedezés a Journal for the History of Astronomy folyóiratban jelent meg. A kutatók a kódexlapokról készített fotók beszkennelése után szűrték ki az eredetileg írt, majd lekapart szöveget. Ezután megnézték, hogy a Corona Borealis csillagai melyik évben ragyogtak a feljegyzett helyen: a feljegyzés dátuma Krisztus előtt 129-nek felelt meg. Azaz, amikor Hipparkhosz csillagász élt és dolgozott. A szakemberek szerint a csillagkoordinátákat a Krisztus utáni ötödik vagy hatodik században rögzítették a pergamenre – másolatokat készítve Hipparkhosz katalógusából, amelyet tehát megszületése után több mint hétszáz évvel később is használtak.
Az ismert középkori latin kéziratról, az Aratus Latinusról régóta hitték, hogy az Hipparkhosz eredeti kéziratának részleges másolata.
A kutatók most megerősítették, hogy az Aratus-kézirat koordinátái a Draco (Sárkány), az Ursa Major (Nagy Medve) és az Ursa Minor (Kis Medve) csillagképekhez szintén Krisztus előtt 129-ben keletkeztek, ami meggyőző közvetett bizonyítéka annak, hogy az újonnan talált töredék ugyanabból a forrásból származik, mint a kézirat. Az a csillagkatalógus, amely szinte hipotetikus dologként lebegett, nagyon konkrét lett. A kutatók úgy vélik, hogy a katalógus további oldalai rejtőzhetnek a Szent Katalin-kolostor több mint 160 palimpszesztjében.
Hipparkhosz csillagtérképe nem a legrégebbi feljegyzett csillagtérkép, hanem a legrégebbi teljes összeállítás. A legrégebbi (de nem teljes) csillagtérkép egyiptomi, amelyet körülbelül 3500 évvel ezelőtt festettek egy sír falára.
Borítókép: a Szent Katalin-kolostor (Fotó: MTI/Máté Bence)
