A vármegyerendszernek is köszönhető, hogy az oszmán ellenőrzés teljes megszűnése után (1718. pozsareváci béke), azaz bő 150 év alatt sem törökösödött el a népesség.
Illik Péter: Megyeiség és condominium: a vármegye a magyar kora újkorban
Az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatát követően polgárháború bontakozott ki a két választott magyar király, I. (Habsburg) Ferdinánd (1526–1564) és Szapolyai János (1526–1540) között. Ennek végpontja az lett, hogy I. Nagy Szulejmán (1520–1566) 1541. augusztus 29-én bevette Buda várát, és megkezdődött az oszmán Hódoltság területének kialakítása. A folyamat lezárultával (1568. második drinápolyi béke) befejeződött a Magyar Királyság három részre szakadása, három területi egység alakult ki: a királyi Magyarország, a Hódoltság és az Erdélyi Fejedelemség.
A Magyarságkutató Intézet több írásban és médiafórumon is hangsúlyozta a vármegyék visszaállításának fontosságát és a vármegye megnevezés szimbolikus szerepét. A vármegyék alapítása I. Szent István királyhoz köthető, és a megnevezés hivatalosan 1949-ig volt érvényben, még akkor is, ha a köz- és történészi szaknyelv rövidítve csak megyeként hivatkozott rá.
A vármegye történetében számos cezúrát hangsúlyoztak eddig: a királyi vármegye helyett a nemesi vármegye fogalmát, amelynek kialakulása a XIII. századi birtokviszonyok átrendeződésének köszönhető, és a vármegyében a nemesi birtokok túlsúlya jellemzi; vagy éppen az 1881. évi reformot, amely kialakította az egységes vármegyerendszert és teljesen felszámolta a kiváltságolt területeket.
