Magyarország hadtörténetéből egy katonanemzet képe rajzolódik ki. A sokat háborúzó magyarok jellemző vonásai közül azonban hiányzik más népek leigázásának, országuk meghódításának szándéka. A népvándorlás utolsó hullámában lezajlott honfoglalásra persze mondhatnánk, hogy a magyarok hódító hadjáratának következménye volt, csakhogy ez így nem teljesen igaz. A magyar honfoglalás különösebb harci cselekmények nélkül ment végbe, mivel a Kárpát-medencében az idő tájt nem létezett erős, szervezett állam. Másrészt az új haza egy őshazákat elhagyó nép végállomásának tekinthető, vagyis a magyarok – talán mitikus indíttatásból is – nem tettek mást, csak a helyüket keresték a nap alatt.
Miért beszélünk erről ma, a XXI. század első negyedében? Mert egykori gyarmattartó népek utódai bírálják hazánkat (és persze a visegrádi országokat) amiatt, hogy nem mutat szolidaritást a brüsszeli migránsbarát politika iránt, egyes elemzők pedig rámutatnak e migránspolitika mélylélektani vonatkozásaira. Szerintük az illegális bevándorlás támogatása összefügg azzal a bűntudattal, amely Nyugaton a volt gyarmatosítók lelkét nyomja.
Bűntudatunk akár nekünk is lehetne. Negatív példaként említhetnénk az úgynevezett kalandozásokat, a honfoglaló magyarok nyugati hadjáratait, csakhogy ezekre gyakran valamely nyugati uralkodó felkérésére került sor. Vagyis a magyarok részben nem idegen hódítóként, hanem egyik-másik európai fejedelem oldalán, szövetséges seregként vettek részt a kor hatalmi küzdelmeiben. Ennek ellenére e hadjáratok nem hagytak jó emlékeket rólunk, amint arról évszázadokon keresztül tanúskodott a római egyház által jóváhagyott Mindenszentek litániájának ismert könyörgése is: „A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket!”
Valóban létezik nyugat-európai bűntudat az egykor meghódított és gyarmatosított, ma már független országok népei iránt? Ha van ilyen, ha az érintett afrikai, ázsiai országok lakóinak tudatából kitörölhetetlen a hajdani rabló magatartás, az idegen népek leigázásának, kíméletlen kizsákmányolásának emléke, akkor ez érthető és méltányolható. De máris hozzátehetjük, hogy magánügy. Ki-ki számoljon el saját lelkiismeretével.
