A „tanárok” gördülősztrájkja folyamatos, váltott személyekkel megvalósuló tiltakozás. Erre készültek. És nyilván erről szól majd az ellenzéki média propagandája napokig.
Azt állítják ők is, propagandistáik is, hogy több fizetést szeretnének. Fogadjuk el, hogy ez a követelés legitim, többet érdemelnek azok a tanárok, pedagógusok, akik gyermekeinket valóban oktatják, akik szakmailag és emberileg azok közé tartoznak, akikre szívesen bízzuk gyermekeinket, unokáinkat.
Nagyvonalúan engedjük el, hogy a pedagógustársadalom is heterogén, köztük is találunk, itt-ott nem is kevés olyat, aki kávézni, politizálni jár be az iskolába.
Nyilván a tanári szobákban is pontosan tudják, hogy kik azok, akik nemcsak tanárnak nem valók, de embernek is hitványok, mégsem hallunk olyat – egyetlen esetet sem! –, hogy kiközösítette volna egy-egy tanári közösség a gyermekek előtt nyíltan politizáló tanárt. De az sem történt még meg, hogy tömegével vonultak volna oktatóink a minisztériumhoz, vagy petícióval álltak volna ki az ellen, hogy a kisiskolások vagy a pubertáskorúak szexuális érzékenyítését végzik a külföldről pályázati pénzekkel kitömött NGO-k.
Tegyük fel csak csendesen a kérdést: hol van ilyenkor a tanár, a nevelő, a pedagógus, a gyermekeink erkölcsi tisztaságát óvó egyszerű ember? Miért hallgat ilyenkor a brutális többség? Ki és milyen ideológia mentén félemlíti meg őket annyira, hogy nem sztrájkolni, de megszólalni sem mernek?
A diktatúra viszont Magyarországon elég sajátos. Amíg a kisebbség által megfélemlített többség hallgat, a kisebbség hangos! Sztrájkolni akkor is lehet, ha az jogellenes, a sztrájkolók haja szála sem görbül.
Ez történik most is.
Vegyük hát górcső alá, mit jelent a pedagógusok mostani sztrájkja, amellett persze, hogy munkabeszüntetés idején egész bizonyosan nem arra koncentrálnak – a „lelkiismeretes” sztrájkolók bizonyosan! –, hogy mondjuk az éppen érettségire készülő gyermekeket minél jobban felkészítsék.
Ha csak a tényeket nézzük, nyugodtan állíthatjuk, hogy a választási kampány finisében rosszul áll az ellenzék szénája, a kormányé pedig jól. Ennek fényében – hisz minden erről szól április 3-ig – logikusan gondolkodva csak két változat létezik a miértre.
Az egyik: a sztrájkoló tanárok a választások finisében nem szeretnének beavatkozni a kampányba. Ha így volna, azt kellene gondolnunk róluk, a tanárokról, hogy képtelenek felfogni a legalapvetőbb közéleti összefüggéseket, azt, hogy a kampány finisében ők csak eszközök. Vagyis tanárnak alkalmatlanok. Ráadásul ez egyben azt is jelenti, hogy a sztrájkoló tanárok – és az őket hergelő szakszervezetek – beárazták a szivárványos ellenzék vereségét. Csak azért sztrájkolnak, tiltakoznak a jelen kormányzatnál, mert tisztában vannak vele, hogy az nyer majd.
A másik: a sztrájkoló tanárok be szeretnének avatkozni a választási kampányba. Bár tudjuk, hogy ilyen nincs, mert a tanár mindig és mindenütt (nyilvánosan) politikailag semleges és gerinces, és ezzel példát mutat a diákoknak, a társadalomnak, a világnak..., de azért feltételezzük, csak az elmélet kedvéért, hogy a tanárok egy része mégiscsak gerinctelen és politikailag elkötelezett, amit a szakmájára is kivetít. Na, ők beavatkoznak éppen a választásokba. Nos, ebben az esetben tanárnak olyannyira alkalmatlanok, hogy nincs helyük a gyermekeink közelében.
Én bizony nem tudom, hogy a sztrájkoló tanároknak az egyik vagy a másik változat szimpatikusabb-e, de a magam részéről az első esetben a sztrájkot elhalasztanám arra az időpontra, amikor eredményt lehet vele elérni. A másik felvázolt eset elemzését pedig inkább hagyom az olvasóra, a szülőre, az iskolaigazgatókra és a „sztrájkoló” tanárok kollégáira, hogy véleményt alkossanak a nyilvánosan politizáló, megvezetett vagy éppen az aktivista tanárokról és a hergelésben vezető szerepet játszó balliberális szakszervezeti tisztségviselőkről, médiáról, NGO-król.
Borítókép: illusztráció (Fotó: Katona Vanda)
...
Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!
