Black power, sötét háttér

Píszí, a világon mindenhol és mindenütt és mindenekfölött.

Anah Young and Zenaya Earley call out to the people rallying during a protest against the death in Minneapolis police custody of George Floyd in Baltimore, Maryland, U.S., June 6, 2020. REUTERS/Rosem Morton - RC204H9Z2NK9 Fotó: Rosem Morton

Régi történet, de feledhetetlen: valamikor 1983-ban rokon kislánnyal sétáltam a belvárosban, s a négyéves Flóra két nagydarab fekete férfit látva, ártatlan kíváncsisággal, hangosan kérdezte: négerek, ugye? Szikrázó szemmel, a gyűlölettől sziszegve mordult ránk azonnal az egyik: „Nem vagyunk négerek!” Eléggé el nem ítélhető módon nem válaszoltam, hogy aranyapám, ne legyél annyira ideges, ahogy elnézlek, igazán nem látszol el-alameini arabnak vagy alaszkai eszkimónak, miért baj, ha annak neveznek, ami vagy, végtére egy cigányt sem mondhatok japánnak vagy egy indiánt sem taljánnak, ha egyszer az Úristen romának vagy cserokinak teremtette őket, mi hát a baj? Nem, nem mondtam ilyet. Csöndben maradtam. A jelenet dermesztő emléke viszont azóta is, máig bennem él. Újabban pláne, még inkább.

Amit egy négyéves kislány gyermeki romlatlansága és természetes érdeklődése a több mint egyértelmű dolgok látszat és valóság kétszer kettő szintű evidenciáiba foglal: tovatűnt. Nem létezik. A cigány nem cigány, a néger nem néger többé. PC all over, mondhatnánk roppant korszerűen. Píszí, a világon mindenhol és mindenütt és mindenekfölött. Hogy egy elnevezés ugyan miért is sértő, nekünk kísértetiesen ismerős érvelést rejteget: a régi népnevek – oláh, rác, tót – ugyanez a kategória. De könyörgöm, miért? Senkinek nem jut eszébe, hogy a valóságnak megfelelő elnevezés sohasem lehet bántó? Csak akkor, ha valóban pejoratív, tényleg sértőn általánosító jelzős szerkezetbe helyezem.

Mindez még hagyján. Az elnevezések mimózás érzékenysége mögül azonban már végletekig megalázott – és ne szépítsük: mára már üldözött! – fehérek nyomorult árnyai libbennek elő, akárcsak az immáron száz éve magyarságukért vadászott Kárpát-medencei százezrek Nyitrától Kolozsvárig, Újvidéktől Kismartonig. És a jelenlegi, az Egyesült Államokat a feje tetejére állító helyzet eredői legalább annyira mély és régi gyökerekre nyúlnak vissza, mint az elszakított területeken zajló évszázados pánmagyar dráma részletei. (És okai.) Mindehhez egyáltalán nem szükséges semmiféle – untig gyalázott – „összeesküvés-elméletekre” gondolni. A tények bőségesen elegendők.

Nem éppen mostanában: még bőven az ántivilágban, 1977-ben látott napvilágot Rolf Winter Lidércnyomás című vaskos kötete magyarul – 17 riport az Egyesült Államokról – , tehát még teljességgel a kommunista ellenségkép, a gaz, imperialista-kapitalista USA ábrázolási kívánalmainak megfelelően, ráadásul pikáns módon nyugatnémet – a Stern munkatársaként dolgozó – újságíró tollából (Kossuth Kiadó, ford.: Fischer Éva). Az utolsó, Feketék című fejezetben egyebek között az is olvasható, hogy „egy férfi, aki a Los Angeles-i néger zavargások alatt ellopott egy tévékészüléket, életében először érezte igazi férfinak és apának magát, amikor azt otthon letette az asztalra bámuló családja elé […] a slumökben felnövő generáció tagjai közt tízezrek vannak, akik potenciálisan olyan veszélyesek, mint a Kennedyek gyilkosai. […] a jövő valóban aggasztó. […] és közben egyre gyorsabban nő a városokban a négerek száma. Ma Washingtonban vannak többségen, nemsokára a többi nagyváros is sorra kerül, a fehérek ugyanúgy menekülnek majd az elővárosokba, mint ahogy Washingtonban tették.” Fotó a könyvben, két szép szál fekete férfi, az amerikai hadsereg egyenruhájában, ökölbe szorított kezüket egyenköszöntésre (a Black Power, az 1966 óta létező Fekete Hatalom köszöntésére) lendítve. Képaláírás: „Egyszer megfizetünk.” Látnok, próféta a Sternnél? Dehogy. Csak kérdezni kell. Kellett volna. Akkor is, azóta is. Időközben. Végig. Cui prodest? Kinek, kiknek állt érdekében?

Kiknek állt és áll érdekében a nagy-nagy hollywoodi projekt? Hogy például A függetlenség napja című filmben – és még megszámlálhatatlan másikban – az éppen ügyeletes és nélkülözhetetlen Jó Embere mindig-mindig fekete legyen, hogy a rokonszenvünk elnyerésére méltó figura elsősorban és szinte kizárólag közülük kerüljön ki, kitartóan és következetesen, szívósan és permanensen, mind gyakoribban és mind feltűnőbben, rohamléptekkel a térdre esés és a lábcsókolás (netán lábmosás) felé?

Sorozatok és akciófilmek, Morgan Freeman- és a nagy Eddie Murphy-kultusz (még szegény jó doktor Doolittle-t is „megfeketítették”, szeressük így!) – és a többi, és a többi… (Közben tudjuk, mi történt a rasszistának bélyegzett Elfújta a széllel, benne a filmtörténet alighanem legtündéribb fekete öregasszonyával, a Mammyt játszó, méltán Oscar-díjat kapott Hattie McDaniellel.) Aki mindezek mögött csak derék jó Soros Gyuri bátyánkra gondol: majdnem olyan naiv, mint Flóra volt 83-ban. A kialakított és immáron totálissá-agresszívvá vált, mindinkább nyílt sisakot öltő Black Power hátterében sötét erők állnak.

Éjfeketék, mint a balsejtelem. Úgy gondolják, az indiánok kiirtása után következő fehér telepes népesség idejét követően újabb periódusnak kell kezdődnie a földkerekség valaha volt egyik legértékesebb emberfajtája, a navahók, cserokik, mohikánok és a többi őslakos földjén. És mozgatják, szövik a szálakat. Jóslásokba nem érdemes bocsátkozni. Azért az indiánokra most is figyelni kell. Kéne. (Mint mindig.) Nem átkozódó és nem gyűlölködő emberek – rezervátumaikban még 1996-ban feledhetetlen időket töltvén velük – mohawkokkal és abenakikkal – , megtanulhattam: az ő bölcsességük az igazi. És valószínűleg ez jelentheti a végső reményt. Amerikában éppúgy, mint itt a mi magyar világunkban. Látom, terjed a világhálón a felvétel: a büszkén álló Szabadság-szobor nőalakjához közelít két sötét alak. Az hirtelen fordul-pördül, oldalba vágja az egyiket, azután visszakézből a másikat, majd jókedvűen megpörgeti a fáklyát és visszaáll a helyére. Egy cheyenne asszony mondta: egy népet nem lehet leigázni addig, míg asszonyaik szíve ellenáll. Figyeljünk az asszonyokra, száz év után is. Érdemes.