Black power, sötét háttér

Píszí, a világon mindenhol és mindenütt és mindenekfölött.

Anah Young and Zenaya Earley call out to the people rallying during a protest against the death in Minneapolis police custody of George Floyd in Baltimore, Maryland, U.S., June 6, 2020. REUTERS/Rosem Morton - RC204H9Z2NK9 Fotó: Rosem Morton

Nem éppen mostanában: még bőven az ántivilágban, 1977-ben látott napvilágot Rolf Winter Lidércnyomás című vaskos kötete magyarul – 17 riport az Egyesült Államokról – , tehát még teljességgel a kommunista ellenségkép, a gaz, imperialista-kapitalista USA ábrázolási kívánalmainak megfelelően, ráadásul pikáns módon nyugatnémet – a Stern munkatársaként dolgozó – újságíró tollából (Kossuth Kiadó, ford.: Fischer Éva). Az utolsó, Feketék című fejezetben egyebek között az is olvasható, hogy „egy férfi, aki a Los Angeles-i néger zavargások alatt ellopott egy tévékészüléket, életében először érezte igazi férfinak és apának magát, amikor azt otthon letette az asztalra bámuló családja elé […] a slumökben felnövő generáció tagjai közt tízezrek vannak, akik potenciálisan olyan veszélyesek, mint a Kennedyek gyilkosai. […] a jövő valóban aggasztó. […] és közben egyre gyorsabban nő a városokban a négerek száma. Ma Washingtonban vannak többségen, nemsokára a többi nagyváros is sorra kerül, a fehérek ugyanúgy menekülnek majd az elővárosokba, mint ahogy Washingtonban tették.” Fotó a könyvben, két szép szál fekete férfi, az amerikai hadsereg egyenruhájában, ökölbe szorított kezüket egyenköszöntésre (a Black Power, az 1966 óta létező Fekete Hatalom köszöntésére) lendítve. Képaláírás: „Egyszer megfizetünk.” Látnok, próféta a Sternnél? Dehogy. Csak kérdezni kell. Kellett volna. Akkor is, azóta is. Időközben. Végig. Cui prodest? Kinek, kiknek állt érdekében?

Kiknek állt és áll érdekében a nagy-nagy hollywoodi projekt? Hogy például A függetlenség napja című filmben – és még megszámlálhatatlan másikban – az éppen ügyeletes és nélkülözhetetlen Jó Embere mindig-mindig fekete legyen, hogy a rokonszenvünk elnyerésére méltó figura elsősorban és szinte kizárólag közülük kerüljön ki, kitartóan és következetesen, szívósan és permanensen, mind gyakoribban és mind feltűnőbben, rohamléptekkel a térdre esés és a lábcsókolás (netán lábmosás) felé?

Sorozatok és akciófilmek, Morgan Freeman- és a nagy Eddie Murphy-kultusz (még szegény jó doktor Doolittle-t is „megfeketítették”, szeressük így!) – és a többi, és a többi… (Közben tudjuk, mi történt a rasszistának bélyegzett Elfújta a széllel, benne a filmtörténet alighanem legtündéribb fekete öregasszonyával, a Mammyt játszó, méltán Oscar-díjat kapott Hattie McDaniellel.) Aki mindezek mögött csak derék jó Soros Gyuri bátyánkra gondol: majdnem olyan naiv, mint Flóra volt 83-ban. A kialakított és immáron totálissá-agresszívvá vált, mindinkább nyílt sisakot öltő Black Power hátterében sötét erők állnak.

Éjfeketék, mint a balsejtelem. Úgy gondolják, az indiánok kiirtása után következő fehér telepes népesség idejét követően újabb periódusnak kell kezdődnie a földkerekség valaha volt egyik legértékesebb emberfajtája, a navahók, cserokik, mohikánok és a többi őslakos földjén. És mozgatják, szövik a szálakat. Jóslásokba nem érdemes bocsátkozni. Azért az indiánokra most is figyelni kell. Kéne. (Mint mindig.) Nem átkozódó és nem gyűlölködő emberek – rezervátumaikban még 1996-ban feledhetetlen időket töltvén velük – mohawkokkal és abenakikkal – , megtanulhattam: az ő bölcsességük az igazi. És valószínűleg ez jelentheti a végső reményt. Amerikában éppúgy, mint itt a mi magyar világunkban. Látom, terjed a világhálón a felvétel: a büszkén álló Szabadság-szobor nőalakjához közelít két sötét alak. Az hirtelen fordul-pördül, oldalba vágja az egyiket, azután visszakézből a másikat, majd jókedvűen megpörgeti a fáklyát és visszaáll a helyére. Egy cheyenne asszony mondta: egy népet nem lehet leigázni addig, míg asszonyaik szíve ellenáll. Figyeljünk az asszonyokra, száz év után is. Érdemes.