Majd, amikor már menyei illatok terjengenek, akkor kivesszük, bekenjük mézes sörrel, és olyan lesz attól, hogy a pekingi kacsa is elszégyelli magát, és inkább elmegy Koreába.
De ez a breton kiskakas, ez nem adja fel, szépen ropogósra sül, és ugyanakkor omlósra.
Kicsi almát mellé, a szilva már eleve ott van, én, elvetemültebb lévén, vegyes hordós savanyúságot is, a macskák szeme koppan.
Úgy omlik le a hús a csontjáról, öröm a csontvégekeket is lerágni, a szomszéd felhív, „véletlenül” éppen beugrana.
Hát jöjjön. Egy ilyen kiskakas éppen elég a körítéssel két személyre, de ahol kettőnek jut, ott a harmadik sem marad éhen.
Isten áldja a bretonokat, meg a büszke gall kakasok nyugat-franciaországi utódait, erősen finomak.
Egészségünkre!
Coqoulett, gloire, minden rendben.
(És ne felejtsetek mellé tőzegáfonyát tenni!)
