Apám, akinek módja volt régi szentesi halászokkal beszélgetni, mindig mondogatta, hogy a halászlé passzírozása, az alaplé nagyjából századfordulós találmány. Régen ugyanúgy főzték a tiszai halászlét, mint a dunait – mondta, és valóban, feljegyzések híján csak valószínűsíthetjük, hogy a halászok, halhasítók, szóval, a hal közelében élő tiszai, körösi, marosi halászok nem vesződtek olyan apróságokkal, mint a passzírozás és az alaplé. Nem is igazán volt szükségük az esszenciára, a sűrítményre, hiszen a friss és bőséges halállomány kéznél lévén, önmagában a harcsa, ponty, kecsege, compó és a többi hal garantálta a minőséget. Nem tudjuk, az alaplét mikor cselezték a Tisza-környéki hallébe. Alapos a gyanú, hogy csak száz-százhúsz évvel ezelőtt, amikor Szegeden a vendéglősök képtelenek lévén kezelni a városra zúduló halturizmust, alaplét főztek, hogy a filét beledobva, kicsit összefőzve, nagy mennyiségben és gyorsan tudják kielégíteni az igényeket. Az is igaz, hogy alapleveket világszerte készítenek halételekhez, hallevesekhez is – az eljárás tehát ismert, magától értetődő, csak éppen a régi adatok szerint maguk az érintettek, a tiszai halászok nemigen alkalmazták.
A Tisza, Körösök és Maros menti halászlé (persze, gyufatészta nélkül) alkalmasint olyan lehetett, mint az érsekcsanádi Rév csárdában ma főzött ún, halászos halászlé, ezt a határ túloldaláról, Szlavóniából hozták át mesterien főző derék magyar emberek. Az érsekcsanádi halászlével most nem vesződnénk, bárki utánaolvashat vagy megkóstolhatja a helyszínen. Legyen elég annyi, hogy a legjobb minőségű paprikával, nagy lángon, hosszan lobogtatják, de nem bajai halfőző edényben, hanem alföldi bográcsban. Efféle lehetett a régi halászok halászléje és halpaprikása (a kettő igen gyakran összemosódik a visszaemlékezésekben, régi receptekben, igazából csak abban különbözik, hogy hosszúra főzik-e a levet vagy sem), ilyet főzhetett halász szépapám is valahol a szolnoki Tisza mellett.
Arra nézve, hogy a Tisza teljes középső és alsó (de alighanem a felső) szakászán is ugyanúgy, alaplé és passzírozás nélkül főzhették a halászlét, újabb érdekes adatra bukkantam. A szentesi születésű nyelvész, Nyíri Antal rendkívül alapos, jól adatolt háború utáni tanulmánya, A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai ránk hagyományozott egy régi-régi receptet, amelyet a szerző egy öreg halásztól, Komendát Bálinttól gyűjtött. A 19. század utolsó harmadában tehát Szentesen és környékén (de alighanem mindenütt a Tisza mellett) így főzték a halászlét a „künnlakos” emberek:
