„Fëltësszük tiszavízbe, fëldaraboljjuk, sót bele, vërëshagymát. Mikor kezd fórni, rátësszük a paprikát. Ócsóbb a hal, mint bármi, mert ahhoz nem këll zsír, csak ëgy pár vërëshagyma. Ha nagyobb halat fogunk, a vírit belecsëpëgtettyük, mer avval tartották (úgy gondolták) a régebbi halászok, hogy a vír a hal zsírja. A halász nem főz bű lébe. A paprikásnak mëg këll alunni kocsonyának. Legalább ëggy órahosszáig, de inkább másfélig këll főzni csëndës tűzön. A halat nem szabad keverni, csak ríszálni, mer a halat, ha kavarják, összetörik.”
Tömörkény István mintha összebeszélt volna a szentesi halászokkal, mert úgy ötven kilométerre délre, Szegeden a következő változatot jegyezte fel:
„Akárcsak ahogy a magyar béles vagy a zsidó sólet anyagát sorba rakják egy edénybe, úgy rakódik a bográcsba a hal is: előbb a fejek, azután a testes részek, halszárnyak, halfarkok, mert ennek az a formája, már előbb megsózatván mindenek tudnillik. Jön a paprika is, meg az apróra vágott hagyma, mindig, minden abban az időben, amikor szükségeltetik, az pedig mindig „mögmutatja maga magát” – de zavarni, ohó, kavarni nem szabad, csak megriszálni olykor a bográcsot, kellően és óvatosan, hogy semmi a helyéből el ne mozduljon.”
Ezekben a receptekben figyelemreméltó, hogy – ahogyan Bálint Sándor párhuzamos adataiból is tudjuk – a nép rövid lével főzte és halpaprikásnak nevezte ugyanazt az ételt, amit a városi nép aztán bő lére eresztve halászlének nevezett. De a két étel egy és ugyanaz – legalábbis eredetileg. És nem passzírozták, nem főztek hozzá alaplevelet a tiszai változatban sem, legalábbis a halászok biztosan nem.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!