A kétezres évek első évtizedében a családi ünnepek után az év legfontosabb programja számomra a pünkösdi bortúra volt. Véletlenül szereztem róla tudomást 2000-ben. A Balaton mellett töltöttük a hétvégét, s egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsörgettük a Figula Pincészet számát, hogy megérdeklődjük, tudnának-e fogadni minket. Az volt a válasz, hogy persze, örömmel, úgyis „nyitott pincék van”. Érdekes megfogalmazás volt, nem is értettük elsőre.
Odaérkezve tudtuk meg, hogy egy ügyes csapat, a Bacchus Stúdió évente megszervezi ezt a borturista-akciót, amikor országszerte kb. száz helyen várják nyitott pincék a bortúrázókat, akiknek csak egy potom összeget kellett befizetniük, aminek fejében annyi pincészetet látogathattak meg három nap alatt, amennyire futotta a kapacitásukból és az önfegyelmükből. A kezdeményezés központi, országos szervezettsége idővel megszűnt, de pünkösdkor azóta is sokfelé várják nyitott pincék a borkalandozókat.
A pünkösdi túrák közül talán a legemlékezetesebb a 2009-es móri nap volt, amikor az öcsém, Maurer Oszkár jeles szerémi borász, Vincze Gábor történész és Ágoston Balázs közíró kollégám társágában egy nap alatt öt pincének közel teljes szortimentjét sikerült megkóstolni, s emellett két éttermet is meglátogattunk. Ezek közül az egyik a Bormúzeum volt, mely közvetlenül a borvidék arculatát, stílusát leginkább befolyásoló borász, Miklós Csaba pincészete mellett működik azóta is.
A bejárat hordót formázott, és valódi hordók képezték a 300 éves pincevájatban berendezett étterem szeparéit is. Bezsúfolódtunk hát öten egy hordóba, megrendeltük a korrekt klasszikus magyaros ételeinket a pacapörkölttől a velővel töltött sertésbordán át a cigánypecsenyéig, majd újult erővel folytattuk a kóstolást Miklós Csabánál, akihez azóta is visszajárunk.
Ahhoz viszont tizenkét évnek kellett eltelni, hogy ismét betérjünk a Bormúzeumba, mivel vagy Csaba várt minket kiadós vacsorával, vagy jóllakottan érkeztünk, vagy be volt tervezve egy étterem-látogatás a közelben.
A ma már Paulus Bormúzeum névre hallgató étteremre alig lehetett ráismerni, a földrajzi elhelyezkedésén és a hangulatos boltíves beltéren kívül mondhatni minden megváltozott. A hordómotívum megmaradt az egyik terem végében, de a kopottas, rusztikus atmoszférát a feszengésmentes elegancia váltotta fel, megannyi remek belsőépítészeti megoldással.