Ki ne érezte volna azt, egy katartikus élményt adó könyv olvastán, hogy ha író lennék, ilyet szeretnék írni? Vagy, hogy zenészként ezt az albumot szerettem volna megírni. Sorolhatnám a példákat a festészettől az építészeten és a kulinaritásig.
Nem ötlik fel az emberben e gondolat rendszeresen, jellemzően csak akkor, amikor megéli a teljességélményt, azt, amikor minden a helyén van, ráadásul úgy, ahogy azt ő szubjektíve szeretné, amiből se elvenni nem akar, sem hozzátenni bármit is. Amikor bármilyen, az álobjektivitás jegyében megfogalmazott kritikai megjegyzés kákán csomókeresés, kekeckedés, s végső soron igazságtalanság.
Zenei síkon ilyen élményt adott nekem a kétezres évek elején a Dobogókő zenekar, mely alighanem elviszi a pálmát, ha a méltó megbecsültség hiánya az értékelés szempontja. Ahhoz képest, hogy zenei értékben, gondolatiságban mennyire elképesztő eme együttes teljesítménye, bántóan kicsi az ismertségük, legnépszerűbb youtube-os dalaik letöltése is csak tízezres nagyságrendű. Második, „Labanc ország nem kell” című, 2006-ban megjelent albumuk záróakkordja Szőke István Atilla „Földed illata, földed szaga” című verse, aminek hadd idézzem az első részét.
Akkor érted meg nagyapád igazát, / ha érzed a föld szagát, illatát, / a földnek, melybe búzamagot ő vetett, / s ha szárba szökkent, nevetett, / ha táncolt, hajladozott, nézte azt, / mert ember volt Ő, magyar paraszt, / ki értette a fájón búgó szeleket, / a fába vésett, karcolt igaz jeleket, / ki az állatokhoz is beszélt, / kerülte okosan a szembeszélt, / s megbecsülte a szent rögöt, / az anyait, a zsírosat, az örököt, / s mikor otthon kenyér sült, / kezet mosott, s az asztalhoz ült, / s érezte a sülő kenyér illatát, / s Ő is megértette nagyapja szavát, / mert a vér nem válik vízzé, / csak cselekedjél, bízzál, s higgyél, / mert vannak még nagyapák, / kiknek nem roppanthatták derekát, / kik a múltat őrzik ott legbelül / csak hallgasd őket csendben, emberül, / s mikor a lelked a beszédben elmerül, / s a múlt szava halkan rád terül, / akkor vidd tovább a hírt, a tudást, / s ne csak nézzed, de lásd, / érezd, és tedd, és akard”
E sorok ötlöttek fel bennem midőn elolvastam a Székesfehérvár vonzáskörzetében, Csór határában működő „farm to table” étterem honlapján a Rostási-Szabó József tulajdonos által jegyzett bemutatkozó sorokat.
Legszívesebben a teljes gondolatsort idézném, akárcsak a vers esetében, de elégedjünk meg a lényeggel: „Az egész még gyerekkoromban, egy boltban vásárolt eperrel kezdődött, melytől feldagadt a húgom a szája. A saját, kerti eprünktől azonban semmi baja nem volt. Később édesapám beállított a nagyanyámhoz egy csomag száraz tésztával: “Hoztam a leveshez!”- mondta. “Ne szégyenítsél meg, édes fiam!” – hangzott nagyanyám szelíd szava a vejéhez, s 70 éves korában is a maga gyúrta, aranysárga cérnametéltje került a húslevesbe. Aztán Huba kutya, a hatvan kilós németjuhász a lecsókolbászt nem ette meg, otthagyta a táljában. Azóta keresem az eredetit, a feldolgozatlant, mindazt, melyben a teremtett világ szépsége és tökéletessége ragyog. (kiemelés az eredeti szövegben) (…)
Saját magunk termesztjük a zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt szüretelünk, bort készítünk, baromfit nevelünk. Kapálunk, csirkét vágunk, izzadunk a napsütésben, s a föld porát töröljük a homlokunkról. Közünk van az élet valóságához, munkával szenteljük meg azt. Értéket őrzünk, értéket teremtünk. Most is magam előtt látom, ahogy nagyanyám késsel keresztet rajzol a hatalmas házikenyér sötétlő héjára mielőtt megszegi, most is fülembe cseng a kés hegyének sercegése. Érteni is csak most kezdem — a mozdulatát, a lelkét.
