„Ahol van méz, ott akadnak méhek s ahol van sör, ott vannak Hobo-rajongók is” – fogalmazta meg egyik közeli jó barátom a nyolcvanas évek elején az általa tapasztalt legfontosabb összefüggést a sör és a zenei preferenciák viszonyrendszerében. Az állítás vitatható, de nagyjából ennyi kellett egy 15 éves rockernek, aki a „fekete bárányokat”, a P.Mobilt, a Beatricét és a Hobo Blues Bandet tartotta a legjobb magyar bandáknak, ahhoz, hogy viszonylag gyorsan megkedvelje az addig számára közömbös, alacsony alkoholtartalmú, komlóízesítésű, gabonaalapú erjesztett italt. A sör azóta is szerves része az életemnek, néha barátaim meg is rónak, mert szerintük többet beszélek és írok a sörökről, mint a borokról.
A Ceausescu-érában a román fennhatóság alatt álló területeken gyenge minőségű söröket főztek, bár biztosan akadnak, akik nosztalgiával gondolnak vissza a nagyipari román sör – faszénparázson sült „miccs” (székelyül: „csórékolbász”) – „asztali” mustár trióra. Mert ez így együtt akkor is kapható volt, főként piacokon, amikor a húsüzletek évekig kongtak az ürességtől országszerte, Temesvártól Kolozsvárig és Aradtól Brassóig.
A rendszerváltás után kinyílt a világ, kiderült, hogy nagyságrenddel jobb söröket lehet inni szinte mindenfele, mint amiket eladdig a temesvári, aradi, marosvásárhelyi és brassói sörgyár termékei közül kóstoltam. A budapesti diákévek ebben a tekintetben is élménydúsak voltak.
Néhány évig szép számban gyártottak kisüzemi söröket Magyarországon, világhálós források háromszáz kisüzemről beszélnek, de a megacégek lobbiereje és a törvényhozók gyengesége olyan jogi szabályozást eredményezett, aminek következtében a magánsörfőzdék többsége tönkrement. A magyar sörgyárakat pedig igen gyorsan felvásárolta a három gigakonszern. Ebben az időben zömmel nagyipari söröket ittunk, nem figyeltünk különösebben a gyártóra.
